Az ünneptelen félév ünnepe
Mária Terézia különös ajándéka a magyar protestantizmus számára, hogy a pünkösd utáni ünneptelen félévben lett egy megkerülhetetlen nemzeti ünnepünk. Gondolnunk kell róla valamit, azon túl, hogy van.
Próbálták azért néhányan az elmúlt évszázadokban, hitvallásos, református alapokon eldönteni, hogy intézményként hogyan viszonyuljunk augusztus 20-hoz. Az egyháztörténet őrzi az alapos megfontolás dokumentumait. A kedvenc levélváltásom, amikor 1827. januárjában levelet intézett a Helytartótanács a református egyházkerületekhez, hogy megtartják-e „István első Keresztyén Királyunk ünnepét, mint más Innepeinket”? A választ sürgetve 1828 októberében és 1829 márciusában is érdeklődtek, de hát a dunamelléki Generális Konzisztólium 1829 áprilisában ülésezett és ennek az alapos megfontolásnak lett egy közepesen diplomatikus kimenetele. Ünnepeljük is, meg nem is. Azt is, meg nem is azt. Ők azt hiszik, hogy azt, de mi tudjuk, hogy mást: az új kenyeret. Azt ünnepeljük. Hálaadással és nem megáldva. Nagy különbség.

Erre a megoldásra, jelesül, hogy az új kenyeret kellene ünnepelni egyébként az ötvenes évek meghatározó politikai irányzata is eljutott. Nekik is bajuk volt a szenttel – bár messze nem ugyanaz, mint a reformátusságnak. Aztán a politika végül maradt az alkotmány ünnepénél egészen 1991-ig, az új kenyér gondolatát meghagyva nekünk, reformátusoknak. Mindenki jól járt. De azért liturgikus, kultikus dilemmából maradt a polcon eltéve egy-kettő, amelyeket nem is bolygatnék most feltétlen, ha lehet, ami van: a kenyér. Bár a kenyér-tudatunk is jócskán formálódott az elmúlt időszakban sokkal inkább, mint a reformáció első ötszáz évében. A szeletelt és zacskós kenyéren túl lett tartóskenyerünk, persze a népbetegségeink kitermelték a gluténmentes változatot, van már félkész forma, de bármikor visszanyúlhatunk a kovásztalanhoz, vagy akár érlelhetjük otthon a saját kovászunkat.

A fantáziánknak sem kell a vadkovászos, rozsos, félbarna krumplis kenyérnél vesztegelni. Kenyerünkbe lassan bármit belesütünk, ami emberileg és szakmailag elképzelhető áfonyától a jalapenoig – lényegében nagyobb kiterjedésű péksüteményeket hozva létre.
Szóval jó ideje igyekszünk a végletekig bonyolítani a nagyon egyszerűt. Lényegében só, liszt, víz és a döntés a kovászról.

„Tartsd meg az aratás ünnepét!” és a mindennapi
A kenyeret nem lehet megkerülni. A Tóra emblematikus ünnepei mind kötődnek a kenyérhez valami módon, a kivonulás, a szabadulás ünnepe a kovásztalan kenyerekkel, az első zsenge és a betakarítás egyaránt mutatja, hogy az Örökkévaló is tisztában van a kenyér-ügyek fontosságával. És az üdvtörténeten keresztül támogatja népét abban, hogy ő se feledkezzen meg arról, hogy legyen kenyere, köszönje meg annak, aki nélkül nem lenne és forgasson belőle vissza Isten országába.
Ne a maradékot, a száradtat, a penészes kenyérvéget, hanem a javát. Hálából.

Gondold végig az utolsó kenyeret, amit megszegtél. Levágtad az első szeletet, a másodikat – kinek adtad? Mi lett vele? Rákented a … mit?

Csodajó lenne, ha rituális, szimbolikus cselekedeteink között nem felejtenénk megtenni el azt a néhány valódit. Akár augusztus huszadikán is.

De vissza az Örökkévalóhoz és ahhoz a cseppet sem látszat-tevékenységéhez, hogy nem fáradt bele az üdvtörténeten keresztüli végtelen emlékeztetésbe: előtte vannak a kenyér gondjaink. Is. Jézus legszebb önkijelentéseinek egyike „Én vagyok az a kenyér, amely a mennyből szállt le.” (János evangéliuma 6. fejezet 41. vers)

A „manna maximus”, mannák mannája, pusztán innen és túl elérhető és nem társul hozzá sem anyagi, sem más feltétel. Adatik.

A mi kenyerünk: megtörve, de fogyva nem
„Dicsérjelek (…)? Nem dicsérlek.” Szeretem Pál apostol keresetlen őszinteségét, ahogy a szereztetési igét bevezeti. (1Kor. 11,22)
Gratuláljak-e a képmutatásotokhoz? – ezt kérdezi így, egyszerűen, tessenek csak nyugodtan olvasgatni, Jézus is erősen bátorít, hogy javunkra lesz, ha jól értjük, ami írva van. (1Kor.11,17-22)
Szóval Pál apostol nem nagyon diplomatikus. Bár biztosan jelentős volt az átfutási idő a gyülekezetről érkezett hírek és a rá adott reakció között, mégsem gondolt a kevésbé éles megfogalmazásra. Talán nem volt diplomáciai érzéke.

Pedig az első korinthusi levél korábbi szakaszaiban is elég sokat beszél az egység kérdéséről, amelynek nem kevesebb az igénye, minthogy legyünk kedvesek Isten mértéke szerint gondolkodni.

Ez a gondolkodás ugyanis -kenyéren innen és túl- nem igazán hagy helyet a rituális önigazolásnak. Sem a megtartom a törvényt, tehát megáld; hálát adok, tehát megáld, jelen vagyok, szolgálok, áldozok, tehát megáld; én tudom jobban, tehát megáld típusú magasabb, vagy alacsonyabb árfolyamú spirituális tettek nem képezhetik az egység, az öröm, az összetartozás vagy az egyenrangúság alapját.

Nincs a közös étkezésnél jobb mód az emberek közötti alapvető igazságosság szimbolizálására.

De ez az étkezés, amit Krisztus ajánl, amiben elsősorban önmagát ajánlja, az „elárultatás éjszakáján” fogant. Nem happy meal menü. Szabadversben az Isten emberek felé irányuló cselekvő jelenléte így hangozna:

vette
megtörte
kiosztotta
– elfogadta
elfogyasztotta

És csak így, egyben érvényes. Ha a megtört és szétosztott kenyeret van, aki elfogadja és elfogyasztja. Még inkább: ha tudunk egymással egységre lépni a közösségvállalásnak ezen a különleges és kevéssé érthető módján, akkor lesz valóban új a kenyerünk.

Hogy gyógyítjuk, vagy mérgezzük magunk körül a világot, azzal is összefügg, hogy gyógyíthat-e bennünket a megtört test.

Fotó: Fortepan

Források: Michael Welker, Mi történik az Úrvacsorában?, DRHE, 2013.
Igazság és élet, XX. évfolyam 3. szám
Kultura.hu