Hozhatok egy Babitsot vagy József Attilát?
Ha a befogadás egyszer kávéban lesz mérhető, akkor javasolni fogom a mértékegység bevezetését, legyen mondjuk „bölcs”. Vagy még inkább bölcsföldnyi. Persze minimum őrület talpalatnyi budapesti kávéházi kultúrát elvinni az Ormánságba, de mégsem az. Legalábbis a budapesti teológia egyik spirituálisa, Bölcsföldi András megrögzötten hiszi a műfaj létjogosultságát, ahogy azt is, hogy az evangélium életet tud hozni a baranyai falvakba is. Abban is hisz, hogy jót hozhat, ha a teológus hallgatóknak van személyes tapasztalata arról, hogyan kapcsolódjanak, hogyan szólítsanak meg embereket az elnéptelenedő falvakban.

Jelenleg harminckét lelkész van Baranyában, templom ennél valamivel több, egészen pontosan 78, szóval akad hely, ami betöltésre vár. Az adatokat Wébel Zsolt esperestől tudom meg egyébként, abban korábban is biztos voltam, hogy vannak, akiknek ez a régió szívügye és abban bízom, hogy egyre többen kapnak hasonló elhívást. Nem mintha lenne szolgálati hely, ahol érdemes hit nélkül akárcsak egy kávét is lefőzni, de mintha a határmenti térségek többet kérnének ebből az ajándékból.

Az Ormánság helyzetével portálunk is foglalkozott az elmúlt években. Ahogy arról korábban beszámoltunk, strukturális, hivatásbeli, gazdasági és missziós vonatkozásokkal bíró programot kezdtek el a Baranyai Református Egyházmegyében a még 2021-ben megalakult Baranyai Programtanács vezetésével.
A megvalósítandó tervek között szerepelt a megfelelő szolgálattevőkkel ellátott gyülekezetgondozó központok létrehozása, a lelkészi hivatást végzők lelki és anyagi megerősítése, döntés az elfogyó gyülekezetek templomairól, a felújítandó és az újonnan létrehozandó szolgálati helyekkel kapcsolatos beruházások megtervezése, a Hirden épülő idősek otthonának befejezése és megnyitása, valamint egy cigánymissziós és felzárkóztató program megalkotása. Erről még Balog Zoltán püspök beszélt korábbi interjúnkban.

A célkitűzések közül számos megvalósult, illetve folyamatban van. Megalakult például az első gyülekezetgondozó központ Szigetváron. A tizennégy környékbeli település reformátusainak pásztorlására önként jelentkezett egy fiatal lelkészházaspár. Bárdos-Blatt Szabolcs és Boglárka missziós területként tekint az elnéptelenedő vidékre. Róluk itt írtunk. 



Dr Szabó Ágnes közgazdász kilenc éve költözött Baranyába azzal a hittel, hogy a Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel fel tud emelni nem csak egy-egy embert, hanem egy régiót. Interjúnk itt olvasható.  

 

Szóval ebben a közegben miért pont kávét főzünk ahelyett, hogy….? Mert a vasárnapi Istentisztelet olyan program, amire maguktól nem térnek be az emberek és nem csak azért, mert abban az idősávban a nagyszínpadon a Pendelyes Együttes táncol. Viszont a kocsma eléggé tele szokott lenni, ahogy megfigyeltem. A kávéra pedig akkor is van igény, ha a református udvarban mérik és teológus főzi.

És ha azt mondom, hogy a versmondásban, az igényes irodalomban megnyilvánul a tisztelet a határmenti falvak lakosai felé, akkor azt hiszem megérkeztünk. A befogadás kávéval mérhető mértéke nyugodtan lehet bölcsföldnyi.

Valódi figyelmet a határhelyzetekben
Nagyon jól jártam, hogy pont van teológus diplomám is, így mehettem kávét főzni. Különleges módon élhető meg a befogadottság, elfogadottság a határhelyzetekben.

Amikor megérkezünk Szaporcára csütörtökön, még nem mutat a falu életjelet. Páratlan szépséget igen. Békét, nyugalmat, befogadást nagyon is. De nézem a Dráva holtágát a falu közepén, benne egy csónak – nincs kikötve, hiszen nem tud elsodródni, nincs olyan veszély, hogy ismeretlen helyre távozik. Vesztegel a csónak a holtág közepén. Szívszorító szépség.

Bőköz. Ahol tiszták és rendezettek a porták, de néptelenek az utcák.

A templomudvar gyönyörű, Bölcsföldi András még meg tudja nevezni azokat a lelkészeket, akik utoljára laktak ezen a parókián, ahol mi irodalmi kávézót rögtönzünk. Másnap pedig megismerkedem azokkal is, akik ugyanezt az épületet még iskolaként ismerték. A szaporcai család három generációja mutatkozik be és mindenkinek vihetem a kávét és a verset.
Elsőként az unokának viszek tejes kávét. Nyolcéves forma kislány nagy, komoly, barna szemeivel néz az enyémbe, letérdelek előtte, úgy mondom el neki, hogy „Ő nem az a véres Isten: az a véres Isten nincsen.” (Babits Mihály, Zsoltár gyerekhangra). 
Az édesanyja gyönyörű, mélybarna, szomorú szemébe azt mondhatom, hogy „Nehéz lenni, tudod, Uram?/Szívünk-szemünk úgy tele van/fájdalommal, szenvedéssel,/amit nem érünk fel ésszel.” (Szabó T. Anna Az ég zsoltára)
A nagypapa, aki helyben járhatott általános iskolába, József Attilát kér. Beszélgetek néhány szót a családdal, a komoly kislány figyel. Én is figyelek. Mire van szükségük?

Jönnek többen, mások. Idősek, fiatalok a környékről. Nagyon sokszor, számolatlanul sokszor mondom nekik Tóth Árpád sorait: „Tudom és érzem, hogy szeretsz: /Próbáid áldott oltó-kése bennem/ Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,/ Új szépséget teremni sebez engem.” (Tóth Árpád, Isten oltó-kése) 

Nem sírtam, tényleg nem sírtam egyszer sem. Csak majdnem. És ők is csak majdnem, a mindent tudva látó Isten ajándékain.

Mit adtunk? Csak kávét? Figyelmet? Néhány verset? Mondják, akik betérnek: itt voltak tavaly is, már vártak!
Szeretnének fizetni egyébként. Egy fiatalasszonytól azt kérem, inkább imádkozzon értem. Nekem fontos, ha tudhatom, van valakim Szaporcán, aki elindul velem az Isten felé.

Viszontvers
Szombat este jönnek négyen. Már sötét van. Végre lehet vinni Sík Sándort valakinek. Az évek óta visszatérő vendégek nekünk is hoztak valamit. Örültünk a dinnyének, persze, hogy örültünk, kicsit zavarban is voltunk. Amikor egyikőjük tisztelettel felállt és megkopott szövegtudásáért előre bocsánatot kérve elmondta a stábnak a Husztot, sok mindent hordozott magában. Nem csak verset versért, hanem egy mélyebb üzenetet: számítanak ránk. Nem kérve, nem kimondva, de mélyen és valóságosan.

Az istentisztelet reggelén járok egyet. A falu határában figyelem a marhák békés kérődzését, az utcán a dróton ülő fecskéket, rég nem láttam ennyit egy „kupacban”. Fecsegnek, ficseregnek, jókedvűek, pedig lassan már csomagolnak, ahogy az Istentisztelet után mi is.

Összeszedjük a könyveket, leszedjük a terítőket, behordjuk az egykori parókia kis szobájába az asztalokat, a székeket, könyvespolcot. A kettes számú lavórban elmossuk az egyes számút, a kávéfőző, a kávésbögrék összecsomagolva a dobozban. Szél hozott, szél visz el.

De nem nyomtalanul. Láttam, hogy a harangtoronyban térdig áll a galambürülék, képtelenség volt felmenni.

És álmomban ugyanilyen valóságosan láttam, ahogy mindez már nincs ott, ki lett takarítva, helyét a felkelő nap fürdeti.

Szóval szerzek FFP3-as maszkot, vedőszemüveget és azt hiszem, még az ősszel visszanézek. Egyszerűen csak helyet csinálni az élő reménységnek.

Idén a XI. Bőköz Fesztiválon a Református Udvar vendége volt a Mézeshetek együttes nyáresti irodalmi jazzt hozva közénk, Laky Tamás és Kisóvári-Németh Márta a Pécs-Belvárosi Gyülekezet lelkésze énekeskönyvi énekeinket hozta közelebb hozzánk, Friderikusz Márton és Friderikusz-Szabó Liza komlói lelkészházaspár „Istenképek/Isten-képek” címmel imasétát készített a templom térbe. A teológusok és tiszteletbeli teológusok adták a szívüket, imádságukat és a kávét. Legyen így jövőre is!

Képek: Bölcsföldi András, PJ