– Halljuk a büfé előtti sorból. Oda sem nézve, azt gondoltam, az anyuka szólt oda az apukának egy fenékre paskoló mozdulatára. De az emelkedő hangerőből kiderül, hogy nem ez a helyzet.

A sorban előrébb álló idősebb hölgy a panaszos, akinek sipítóssá emelkedik a hangja, mert a szekrényajtó méretekkel vetekedő apuka közelebb lépve számonkérte: miért szól bele.

– És mióta? Hány éve veri?

– Hölgyem, semmi köze ahhoz, hogyan neveljük.

A testek befeszülnek, előredőlnek, a kezek ökölbe szorulnak.

Anyuka csöndben hátul áll a gyerekkel, valójában abból, ahogy jelen van, vagy amennyire igyekszik nem jelen lenni, simán lehet, hogy ő is szokott kapni egyet-egyet. Sérülései is vannak, de engem inkább a kerti bokorirtás utáni nyomokra emlékeztetnek.

Ahogy fokozódik a hangulat, a hölgy előtt álló idősebb úr is beszáll: „Amikor az én fiam ki akart futni az útra, csak végighúztam rajta magam is. Inkább, minthogy gyászoljunk. Meg is tanulta...”

Majd „bizonyítva”, hogy ő a verés melletti állásfoglalás ellenére is mennyire nagyon emberséges, elkezd valamit bohóckodni a gyerekkel, amiből szinte több bántalmazás sejlik föl, mint a szavaiból. A szégyen elmosására hirtelen a társaság közepe szerepre avanzsálva lett kéretlen humorzsák oda nem való pillanatban. Csak zavarba hozta a kisfiút.

A nő bedobja, hogy ráhívja a családsegítőt a családra. Vagdalkozás, hisz sem a nevüket, sem a lakóhelyüket nem tudhatja itt, a Vasúttörténeti Park közepén. És a magyar családsegítő nem is az, mint Amerikában a CPS (Child Protecting Service), amitől mindenki tart. Majd, amikor a válaszreakciókban nem talál félelemre, egyáltalán komolyan vételre sem, bedobja, hogy ő rendőr ám.

Ezt a legjobb szándékommal sem hiszem el: ha valaki, épp a rendőrök elég profik abban, hogy ne ők legyenek egy-egy potenciálisan erőszakossá váló helyzet eszkalálói. A szekunder szégyen pedig csak olaj a tűzre. Sejtésem szerint a hölgy inkább egy vérbeli sorozatrajongó, aki tudja, hogy elő kell rukkolni valamivel a drámáért.

Nem csak én nem hiszem el a rendőrnarratívát: 

– Akkor helyezze magát szolgálatba!

Tovább vagdalkozik a hölgy: feljelentést tesz ide meg oda… A férfi megpróbálja a legmélyebb hangját bedobni, de azért hangerőt emelni mellette. Az ő gyereke. Az ő nevelése. Az ő elvei… Tornyosul és tornyosul, ahogy az elsütőbillentyű feszül az ujjnak, mielőtt megadja magát a nyomásnak. A sorban állók kissé odébb helyezkednek, mert a kakaskodás egyre inkább a tettlegesség lehetséges kirobbanását sejteti.

A büfékocsiból a családi vállalkozásnak tűnő szimpatikus kompánia fiatal férfiai igyekeznek csitítani a kedélyeket, tudván, hogy sajnos amíg elkészülnek az ételek, ebben a feszült fogságban áll továbbra is minden szereplő.

A tettlegesség elmaradt. A lángosok végül elkészültek. Mindenki ment tovább. De a jelenet bennem és talán a többi szemtanúban is megmaradt.

 

Vajon ki képviselte ebben a csetepatéban a kisfiú érdekeit? Ő az utolsó volt a sorban, akire bárki is figyelt. Ha a kakaskodásban világgá ment volna, se vette volna észre senki. Hogy ez a vita tényleg a szabad-e verni kérdésről szólt-e… Kétlem.

Szólt egy nőről, aki keresett egy apropót, hogy valami kontrollérzést, hatással levést, valamit magából megmutasson – akár súlytalan idegenként is. Észrevegyék. Szólt egy fickóról, aki nem tudta elviselni azt, hogy egy nő vagy gyerek őt bármiben is dominálja, hatással legyen, érvényesüljön. Az ütés is valószínűleg azért csattant el, mert a gyerek határozottan akart valamit… és azt, ugye, hogy képzeli. És szólt ez egy idősebb fickóról, aki meg úgy gondolta, át kell vennie a főszerepet, beállva egyik oldalra és bohóckodva eldöntve a vitát – valószínűleg a saját nevelését visszamenőlegesen igazolva, lelkiismeretét mentve. Szólt ez a konfliktus sok egóról, de a gyermek megütése maximum csak egy félmondat erejű apropó volt arra, hogy kinek-kinek megvillanjanak a sérülései.

Míg a vita a szavak szintjén a gyermekvédelemről szólt, valójában ezt az agresszív, majdnem egymás tépéséig fajuló jelenetet majdnem tíz kiskorú nézte végig, az enyémet is beleértve. Némelyikük néma beletörődéssel, némelyik látható félelemmel. 

 

„Megelevenedett a kommentszekció” – mondja a férjem. És igaza van: bármilyen tetszőleges települési csoport bármely feldobott témája alatt az ötödik komment már biztos nem a témáról, hanem az egók összeméredzkedéséről szól. Jönnek a bélyegek, a vagdalkozás, a fenyegetőzés, a minősítés. Csupa olyan, ami után már az érdemi párbeszéd esélytelen.

A gyermek nem az egyetlen áldozat. Valószínűleg a nő, aki felszólalt, sérült korábban maga is. Ahogyan az anyuka háttérben maradt, egy szava sem volt, annyi sem, hogy „hagyd rá…”, az is jelzi, hogy talán számára nem szokatlan a jelenet… Talán neki van tapasztalata arról, hogy nem érdemes párbeszédbe elegyednie ilyenkor a gyermeke apjával. És persze az elkövetők is általában korábbi áldozatok. Itt van összesen öt ember drámája. Katarzis ugyan majdnem volt, de egyikük sem kapott feloldozást, megoldást, senki nem kapott védelmet és biztonságot. Csak hagytak felszabadulni némi adrenalint. És valószínűleg áldozat lesz a kisgyermek leendő pedagógusa is, aki nem fog partnerre találni a gyermek szüleiben, amikor valamit kezdeményez, észrevesz, visszajelez. És a hölgy szomszédsága is bizonyára kap az ő sérültségének vagdalkozó, apropót kereső gyümölcseiből: valószínűleg ő lesz az a lakóközösségben, aki nem hagyja szó nélkül az építkezőt, a kisgyerekest, a kisállattartót és a többit. Lavina. Járvány.  

Mert annyival több erőt kíván higgadtnak maradni és beszélgetni, mint hatalmi harcot indítani és szekértáborokra osztani a véletlenül azonos sorban várakozókat. Ki ordít hangosabban, ki lesz az első „bátor”, aki kezet emel... Aki mer dacolni a fenyegetéssel, a mások előítéletével és ezek árán is rálicitál a másikra… Aki átlép írt vagy íratlan szabályokat is.

 

Így vesznek oda fontos társadalmi kérdések, így vesznek oda egyeztetések, hogy a téma, a kérdéses ügy mögül nagyon hamar előtolakodnak az egók a maguk összes tudatos vagy tudattalan sérülésével. A párbeszéd gyógyít, az ilyen jelenetek csak bebetonoznak. Közönségből pedig hamar szekértábor lesz, akik már nem osztoznak célokon. Már azon a minimálison sem, hogy azért vagyunk ott a Vasúttörténetiben, hogy jól érezzük magunkat.

 

Ebben a kommentszekció megelevenedése jelenségben kellene nekünk, keresztényeknek valami egészen mást felmutatni és terjeszteni.

Egy világi kampány után felmutatni egy olyat, ami egészen más logika mentén működik. 

A szekértáborosdiban tudatosítani, hogy egy kenyérből, egy vér által, egy egyház tagjai vagyunk. És a fontos nem az én érdekem, az én gyülekezetem, az én állásom, hanem a Krisztus Egyháza.

Hogy ezt szemmel tartjuk-e, vagy fölé licitálunk az írt vagy íratlan szabályszegéseknek, annak nem kisebb a tétje, minthogy tudunk-e lényegi és fontos kérdésekről beszélni, egyeztetni, vagy erőt vesznek rajtunk is az egóharcok. Elkapjuk-e a kommentszekció-vírust? Kár lenne. Mert ez azt jelentené, hogy a saját sérüléseinkből házi bálványt gyártottunk.

 

Kép: Eva Sanabria/ GettyImages