A tiszta emberek semmihez sem fogható, különleges dialektusát beszéli. A múltból hallom a szavait, miközben az önreflexiója saját életének, szolgálatának viszonylatában meglepően éles és mai. Fontos a nyelvhasználat. Ráismerhetünk ezen keresztül a beszélő által megélt valóságra – hiszen egy szolgálati út kilométerkövei sokszor kevesebbet mondanak a valóságnál. Az élet áramlik tovább, mi pedig sétálunk egy hivatás egyes mérföldkövei mellett.

Ablonczy Kálmán 42 éven keresztül pásztorolta a Kispest-Rózsatéri Református Gyülekezetet. Szolgálata alatt az édesapja idején szárba szökkenő családpasztorációs szemlélet még inkább kibomlott. A házaskörök száma megduplázódott, a gyülekezet társadalmi felelősségvállalása új – ismeretlen - szolgálati terekben testesült: gyermekotthon környezetében keresett és megnyert szolgálatban, idősotthon, iskola, és óvoda alapításában, ehhez szükséges ingatlanok vásárlásában, és számtalan építkezésben.

Lelkészi fáradozása Krisztus „jó pásztori” attitűdjén alapszik, ahogy megkeresi, kiemeli a bajból az elveszettet, vállára veszi, a tekintetek kölcsönösen egymásra találnak.  A bárány a jó pásztor arca felé, a pásztor a bárányra tekint.

Ráépültetek a régiek alapjára
Elindulunk a barátságos egyházi, többszintes épületben, olyan, mint egy szeretetteljes otthon, barátságos, hívogató, megszólító, nyitott. Aki nem volt még a Kispest-Rózsatéri gyülekezetben, kívánom, ajándékozza meg magát egy felkereséssel!

A gyülekezet sajátossága, a személyesség, amely arcokon, mosolyokon keresztül jelen van az épület minden szintjén: őrző tekintetek a régmúltból, reményteljes pillanatok a közelmúlt lenyomataként, jövőt építő bizalom, bátorság a fiatalok, gyerekek tekintetében. A falakon gyülekezeti táborok, konfirmandusok, gyülekezetalapítók képei, poszterek, az egykor volt és jelenlegi élet jeleit mutatják. Az épület akkor is üdvözöl, ha nincs benne senki. Ablonczy Kálmán szolgálata pedig valamiképpen összeforrt az épülettel, élete pedig kezdetektől a parókiával. Jáhn Ferenc utca 107. Ide született, itt nevelkedett, majd lépett bele az apai örökségbe.
A staféta átadás – átvétel úgy történt annak idején, hogy a gyülekezet éppen kezdte kinőni egykori templomát.

„Nagy Béla építész, Horváth Gyula belső építésszel karöltve öltöztette fel épülettel a gyülekezet életét” – mesél a lelkipásztor azokról az időkről, amikor a templomépítésre jelentős, s folyamatos adakozással a bekerülés felét a gyülekezet adta össze, a fennmaradó részt más forrásból rendelte ki Isten.
„Ezer napos templomépítési projektünk lett. Édesapám nagyon szerette a régi épületet, rengeteg áldozatot hozott érte ő és a gyülekezet első nemzedékének tagjai. Nyugdíjazása után majd' tíz évvel kezdődött a tényleges templomépítés, s bár másfél sarokra lakott, a bontási szakaszt nem tudta, nem akarta figyelemmel követni, annyira szívéhez nőtt az egykori istenháza.
Ugyanakkor, attól a naptól fogva, hogy elkezdték kiásni az új épület alapját, rendszeresen átsétált, nézte, hogyan épül a templom.
Sok csodadolog kötődik ehhez az épülethez.”

Miközben figyelek, vizsgálom az előttem lévő asztalt. Évről-évre megjelenő, rendszerezett lelkészi éves jelentések, gyülekezettörténeti anyagok mellett még gyülekezeti szakácskönyv kiadványt is találok. Otthonunk ízei - annak hitvallása, hogy a gyülekezet legyen valódi otthon. Ott van a receptek közt Ablonczy Kálmán „kampeni” krumplistésztája is. Stipendiumos időkben, főzéstudomány nélkül, kényszer szülte az ételt a hollandiai Kampenben. De itt vannak a kiadványok között Ablonczy Kálmán igemagyarázatai is.

„Valójában imádság mindenestől, szakaszról szakaszra beszélgetek az én Istenemmel – miközben valóban magyarázom is a szöveget. Ez éppen a Filippi levél, a Covid zártsága is szülte – vallja a lelkipásztor. Tervezem hasonlóan végig imádkozni Ruth és Jónás könyvét.

Ha valaki előtt nagyon erős házasságkép van, ahhoz hogy lehet fölnőni?

A lélektan tudósai elemezhetnék, hogy ez áldás, vagy átok. A szüleim mindketten odaadó hivatásgyakorlók voltak, édesanyám történelem-földrajz szakos tanárként dolgozott – emlékeinkben egész héten, reggeltől estig. Számunkra markáns élmény volt édesanyánk jelenlétének hiánya. Kunságból való felmenőktől eredően, kimért, fegyelmezett volt abban is, hogyan, s mennyire mutatja ki az érzelmeit. Egyebekben minden áldozatot meghozott a tíz, hitben vállalt gyermekéért. Szűkös körülmények között, de tisztességgel élték, hordozták vállalásukat.

Kilencedikként születtem, a kilencedik gyerek már „elvész” a többi között. Nagymamámnak viszont, sajátos okból, én lettem a kedvence, mert éppen születésem előtt került föl édesapám szülőfalujából Budapestre, a parókia lakója lett ő is. 1956-ban az érkező kicsi baba rászorultságában könnyen megtalálta az ittlétének értelmét, bár ma már tudom, a beilleszkedés egyáltalán nem volt könnyű számára.  

A családi legendáriumból mi maradt fönn '56-os évből?

A szüleim bennünket féltőn, óvatosan szóltak erről, nem kaptunk direkt, vagy dacos magyarságnevelést. De ahhoz hitvallói kiállás miatt ragaszkodtak, hogy a korai Kádár-érában, a '60-as években hittanra járjunk. Nem sok társunk volt. Csak miértünk jött a drága Erzsike néni a IX. kerületből hittanórát tartani az iskolába.

A családból azért többen lettek igehirdetők. Hasonlít valakinek a habitusa az édesapáéra, Ablonczy Dánielére?

Különböztünk mindannyian, de talán Zsolt bátyám lett olyan igehirdető, mint édesapánk. Az erős lélek és az erős hang összeszövetkezett. De személyes hitből fakadt mindkettő, az egyértelmű Krisztushoz tartozásból.
Ha olykor féltünk is édesapánk hangjától, éreztük, nem szeretetlenség, vagy valamiféle erőszakosság képviselődik hangjával, hiteles megindultság volt benne, ami összefonódott a Szentlélek által az alaptermészetével. Ha hasonlítani lehet, azt mondanám, inkább a tanítvány Péter vagy Pál hangja volt ez, s nem Jánosé.

Az átvett örökség pedig azért is volt bonyolultabb kihívás, mert, talán mondhatom, magamat inkább jánosinak éreztem. Nem kevesen tartottak attól, hogy 28 évesen nehezen fogok megbirkózni a gyülekezet adta kihívással.

Ön nem félt?

Édesapám habitusa, hangja, igehirdetői magatartása valóban más volt, de sokan meglepetéssel tapasztalták, a nyugdíjazását követően elkezdett szelídülni általában és szószéki magatartásában is. Persze volt, nem bántó, de érzékelhető visszajelzés, hogy nem vagyok egészen olyan, mint ő, némelyek ezt úgy „ragozták” , nem vagyok elég hiteles.

Az én lelkiségem másképpen volt lángoló, más szókinccsel dolgoztam, zarvart is, hogy amikor különféle lelkiségi mozgalmak egyikébe sem kívántam belépni, nyugtalankodtak emiatt. Volt egy eléggé egyértelmű, s meg is fogalmazott válaszom, szívből jövő: van szövetségem az Úrral, azon belül pedig az én Református Egyházammal. Nem szűkíteni akartam a lelki-szellemi teret, inkább tágítani. Mindenkinek mindenné lenni.

Kit zárnánk ki? Ki lenne esélytelen? Nincs esélytelen. Jézus nem kizár, inkább kitár ajtókat. Nekem ez a legkedvesebb üzenet.

Számomra a "minden mindenekben" a kegyelem titka. A kegyelem elbír az egyetemességgel is, kár szűkíteni: hogy csak az a fajta verbalitás, a sajátos szókinccsel fogalmazott evangélium ér célba. Engem zavart ahogyan ezek a „szövetségek” pontosítani akarták az „utat”. De a jézusi utak, a hozzávezetők gazdagabbak, összetettebbek, számtalan bibliai példa figyelmeztet.
Velem kapcsolatban sokan úgy érezték, hogy lényegében bethánista édesapának bethánista fia kell, hogy legyek. Beszélgettem erről édesapámmal olykor, ő egyáltalán nem erőszakolt rám semmilyen „szövetséges” utat. Szabaddá tett engem. Ezzel együtt, csodálkozásomra, mégis gyakorta hívtak „szövetséges” közösségi terekbe, mentem is, szívesen hallgattak, szívesen szóltam az evangéliumról.

Azt hiszem, hogy végül is a szív, s a szívből jövő hang józan mérlegére kerültem. Azt hiszem, ez a legjobb, elfogultság nélküli igehirdető, s igehallgató magatartás.  

Ahogy az édesapja megélte  öregkorát, abból mi lehet tanulság?

Fontos kora délután aludni egy órát. (Nevet.) Hátha éveket ad az évekhez. Ahogy neki volt, nekem is mindenféle terveim vannak még.

Végig jártuk az épületet időközben, jó lenne az életútban is megtalálni egy-két fontos határkövet, ha az összeset lehetetlen lenne felsorolni.

Tizenhárom éves voltam, amikor először ébredt fel bennem a halál miatti szorongás. Az első szabadságforrási táborozásomon, 1969-ben, a fiúk hetén, a Római levelet vettük fejezetről fejezetre. Ott erősen megérintődtem – megfogott és vigyázott rám a megértett ige. Ma már így látom.  
Érettségi után kereső-kutató ember lettem, sok minden érdekelt, Dani bátyám útja lett csalóka példává, olyanná lenni, mint ő. Ez lassan felszámolódott. Két év elteltével ugyan a teológiára kerültem, mindenképpen tanulni kívántam, de a lelkipásztori hivatás iránt akkor még nem voltam elkötelezett. El kellett telnie egy-két évnek, mire elkezdett bennem erősödni az 1 Péter 5,10 – ekkor hívtak Szigetszentmiklósra, konfirmáltakból ifit szervezni, a fiatalokért, fiatalok között szolgálni.

Akkorra lett egy drága társam, már menyasszonyom volt, aki mellém állt. Ahogy végig látogattuk a konfirmált tizenéveseket, hamar kialakult az összetartozás érzése. Azt tapasztaltam, kibontakozott a nekem adatott tér, ami megfogta a fiatalokat és visszahatva engem is megfogott. Titok, miért, de megáldott ebben a fáradozásban az Isten Lelke. Eltöltve köztük két évet egyértelmű lett, a szolgálatba érdemes az egész életemet beletenni.

Nem volt egyértelmű kezdetben a teológia – később a rózsatéri szolgálat egyértelmű volt?

Az, hogy fölém magasodott a Rózsatéri hívás, nem jelentette azt, hogy nem csináltam volna szívesen és azokkal együtt, akik a gyülekezet elöljárói, teherhordói voltak, akiknek a hitéből sokat kaptam addig is.

„Semmi felől ne aggódjatok…” – ez volt a beiktatási igehirdetés alapigéje Komjáthy esperes úr szolgálatával, a Filippi levélből.

Éreztem a bizalmat. Három évig voltam beosztott lelkész a Kálvin téren, Molnár Miklós kezei alatt, ami nagyon hasznos volt, érlelt a teljes parókusi szolgálatra. Emellett egyre erősebb, s tudatosabb lettem, abban, hogy a kegyelem minden.

Az élet áramlásának jele lehet, hogy öt gyermeke közül ketten léptek lelkészi pályára.

Egyiküké sem volt klasszikus lelkipásztori profil. (Nevet.) Szolgálatomban, magától értetődően voltak fáradt időszakok, a gyülekezetben sűrű szolgálati térben kellett helytállni, a családommal, feleségemmel, gyerekeimmel való nem kevés együttlét, nagy utak, sokat segítettek, s a gyülekezeten belüli, személyes lelki-baráti kapcsolatok hasonlóképpen. Egy időben működtettünk Lévita Kört, ezt nagyon megszerettem, évekig gyakoroltuk, ami a megterhelő, nehéz igehirdetési szolgálatra készülést, meghívott munkatársakkal értékesen támogatta.
Arra jutottam, hogy többen többet látunk a gyülekezetből, a valós megélésekből, fájdalmakból – lelkészként nem mindig érzékeltem pontosan a gyülekezet három nemzedékének pillanatnyi állapotát, s ehhez kellettek „helyben fáradozó” szolgatársak.

Szükségem volt a többiek nézőpontjára. Ma is vallom, eltéved az a pásztor, aki úgy hiszi, csak az ő látószöge helyes, hiteles. (Nevet.) 
Az élet áramlásának része, hogy vannak rendelt idők, kezdetek és zárások a gyülekezet élete egy-egy területén, a szolgálatomban ilyen volt a negyedszázados gyermekotthonos szolgálat, a Simeon Idősotthon élete, ezeket, hosszú idők után kellett elengedni.  

Az elengedés gyászával hogy lehetett megbirkózni?

Sok küszködéssel. Az objektivitás adott ebben békességet, a belátás, hogy van, ami tényleg nem tud tovább működni. Jó, ha azt érzem, igaz szívvel, hogy már nem az én feladatom. Az elengedést és újrakezdést lényegesen segítette, hogy jöttek, érkeztek az új nemzedékek. A gyülekezetünk ma már negyedik generációját éli.

Most is határkőnél, lezáruló korszaknál állunk.

Nem sajnáltatom magam, már vártam. Amikor az édesapám elérkezett 69. évéhez, egy gyülekezeti emlékfüzetben ezt írta: "1984 szeptemberében nyugdíjba mentem, fáradtan, józan megfontolásból, a gyülekezet és feletteseim jóváhagyásával, mint aki szolgálatát betöltötte."

A stafétabotátadást édesapám esetében az segítette, hogy  továbbra is (még 25 évig - a szerk.) helyet kapott a szolgálatban.

A tegnapi napon volt a hálaadó-elköszönő ünnepi istentiszteletem. Nyugdíjas lettem. Még ismeretlen a jövő, szolgálatom hogyan folytatom. A Jáhn Ferenc utca 107 elhagyása, nem tudom, hogy fog érinteni. A rózsatériség örökségét másnak adom át, s hagyom itt, de annyi emlékem, élményem van, hogy nagy a tartalék. Az ifjú lelkésztárssal, Tihanyi Kristóffal és feleségével már több ízben beszélgettünk a folytatásról. Szívesen vennék, ha valami egyszerű rendszerességgel továbbra is szolgálatot vállalnék. Meglátjuk.
A fizikai erő, a testi-lelki egészség, a késztetés a Lélek birtokában van.  

Fotók: Füle Tamás