Kezdjük onnan, hogy az 1526-os mohácsi vészt követően milyen volt az élet a Duna-melléken?

Akkoriban itt a földesúr a török volt, aki a magyar történelmi alkotmányosságot egyáltalán nem tisztelte, hozta a maga hódító és – tegyük hozzá – muszlim hátterét. Ráadásul, a török társbérletben volt a magyar földesurakkal. A magyar nép a kettős adóztatást nem szerette, ugyanakkor ez nem csak kizsákmányolt helyzet volt, hanem komoly életbiztosíték: a beszedett adóból erősítették például a szigetvári várat.

A keresztyén hit szabad gyakorlása mennyire volt biztosított?

Kezdetben a török nyomást gyakorolt a lakosságra, hogy muszlimokká legyenek. De a magyaroknak nagyon megfelelt a kereszténység, Krisztus. A római katolikus egyház azonban gyakorlatilag teljesen kivonult a vidékről, csupán néhány hősies plébános maradt itt.

Mi volt ennek az oka?

Már a mohácsi csatában sok plébános meghalt, de az azt követő török portyák során is. Egész falvak, akár 300 éves egyháztestek maradtak pásztor nélkül. A katolikus hívek örültek, hogy a vándorprédikátorok megjelenésével „visszatért közéjük Isten”. Ez lelkigondozói szempontból is fontos volt. Ráadásul a reformáció hatására már nem latinul, hanem anyanyelven prédikáltak, az igehirdetés érthető és befogadható lett. És ez óriási hatást tett az emberekre, így alakulhatott meg az a mintegy 120 gyülekezet, melyet Sztárai Mihály és munkatársai alapítottak Szlavóniában és Baranyában. Hálásnak kell lennünk, hogy Isten ezt a munkát rájuk bízta, és ők el is végezték.

Hogyan képzeljük el az Ön által említett vándorprédikátorok szerepét?

Volt itt néhány ferences központ, Pécsett és Laskón is. Ezek a szerzetesek csak lazán kötődtek a kolostori élethez, egyébként szabadok voltak arra, hogy a szolgálatot katolikus módon tovább végezzék vándorpapokként. Többen azonban reformált hitűek lettek, és kineveltek maguknak tanítványokat, szolgatársakat. Nem mindegyik reformátor volt ugyanakkor ferences. De bő egy évtized múltán megjelent a wittenbergi hatás is: a külföldi egyetemről már protestánsok jöttek vissza.

Az oktatásnak milyen szerepe volt helyben?

1549-ben megalapították a tolnai iskolát. Tolna akkor jól menő város volt, működött ott egy latin nyelvű iskola, sőt, ferences központ lévén egy városi fenntartású, mondjuk úgy, hogy középiskola is. Ez később elenyészett, mindenesetre megvoltak az iskolahagyományok. A szőlészet-borászat révén, és mert a hajózás miatt nagyon jó kikötője is volt, az erre épülő szolgáltatások bevételt termeltek a városnak. Fenn tudtak tartani tehát egy ilyen iskolát, amit sokszor főiskolának nevezünk, mert ott képezték a lelkészeket. Nem is olyan kis részük peregrinációba ment külföldre, esetleg még más magyarországi iskolába, így egyre korszerűbb volt az a képzés, amit kaptak.

Vagyis ez alapozta meg a későbbi kánonok megfogalmazását is.

A munkatársképzés tovább lendítette a tantisztázás folyamatát. Fölhívták a figyelmet ugyanakkor a családpasztorációra: a házasságok szilárdságára, erkölcsösségére ügyeljen a lelkipásztor. A Hercegszöllősi Kánonok egyik legfontosabb intézkedése, hogy legyen anyakönyv minden parókián. Ennek a fő indoka nem az, hogy a lakosságot nyilvántartsák, hanem az, hogy a házassági ügyekben vezetést kapjanak, ne legyen bigámia, poligámia. Aztán persze rövid időn belül kiegészült azzal, hogy a születéstől a halálig beírtak minden sorsfordulót, majd kialakult a konfirmációs gyakorlat is.

Ez már a református gyakorlat.

Fokról fokra, 15-20 év alatt eljutnak egy lutheránus „tornácra”, és amikor Szegedi Kis István megérkezik az egyházkerület területére, akkor a Sztárai-féle püspökség – ami előképe a mi egyházkerületünknek is – ellégiesedik és át kell adja a pozíciót a kálvinizmust hozó Szegedi Kis Istvánnak. Az egyházkerületünk akkor alakul meg, amikor ő lesz a püspök, először csak itt, Alsó-Baranyában. Aztán amikor a török fogság elszenvedése után Ráckevére kerül, akkor megszervezi, hogy az egyházkerület északi része, a főváros, Buda környéki egyházak is csatlakozni akarjanak, és akkor áll elő először a mai értelemben vett dunamelléki egyházkerület, ami egészen az 1610-es évekig így is marad, amikor újra kettéválik.

Mi volt ennek a későbbi kettéválásnak az oka?

Egész más körülmények voltak Északon, mint Délen. Nagyon nehéz a logisztika, folyton engedélyt kellett kérni a töröktől. Szabadleveleket adtak ki a törökök: ezek rögzítették, hogy a papok mely várakba vagy falvakba járhatnak szolgálati úton. Kiadták, de sok pénzt kellett értük fizetni, sokat kellett szenvedni. Ezért látszott praktikusnak, ha kettéválik a Szegedi Kis István által egyesített nagy terület.

Ez is mutatja, hogy a török hódítás mennyi terhet rakott az emberekre.

Amikor a török megszállta a vidéket, a falvak lakossága megfeleződött. Pécsváradon, ami mezőváros volt, nyolcszázan laktak – néhány évvel a török megszállás után már csak háromszázötvenen. Kik mentek el? A legfüggetlenebb réteg: a kereskedők, a kézművesek, az értelmiség – nemcsak a papok, az egész akkori vezető réteg. Kik maradtak? Akiknek ott volt a tulajdona, a kis földje, ők nem tudtak elmenekülni. Bujdosni sem tudtak. Hogy is lehetett volna túlélni az erdőkben, családdal, miegyébbel, ugyanakkor föld nélkül? Maga a török sem akarta, hogy bujdossanak. A birodalmat ugyanis megrengette, hogy Magyarországra hódító hadsereget küldött, ennek elképesztő költsége volt. Tehát nemcsak a mi képességeinknek voltak határai, hanem az övéknek is. Rá volt utalva a helyben maradó lakosságra a török, máskülönben ki végezte volna el a közmunkákat, a várépítéseket, az útépítéseket, ki vontatta volna a hajókat a Dunán? A prédikátorra is szükségük volt, mert ő „segített” a népet helyben tartani, és benne a muszlim törökök is a szakrális személyt látták. Ennek ellenére kegyetlenül bántak velük.

Említette, hogy a magyarok megőrizték keresztyén hitüket, de nem állt fenn a veszélye az erőszakos térítésnek?

Egy darabig volt rá törekvés. Annyira, hogy erről a magyar államvezetők is tudomást szereznek, féltek is, hogy muszlimmá lesz a lakosság. A törökök egy darabig ugyanis részben emiatt alacsonyan hagyták az adót. Ebben az 1560-as évek elejétől állt be fordulat, ekkor indították be csak igazán az adóprést. Mivel a lakosság még inkább igyekezett elrejteni a vagyonát, a behajtás brutálisabbá vált. Thúri Farkas Pál ekkor írja panaszlevelében, hogy nincs prédikátor, akit legalább meg ne vert volna a török. De volt, akit megégetett vagy forró olajban kínzott. Ezekért az emberekért sokszor váltságdíjat szedtek a néptől, külön iparág épült ki erre a töröknél, egyébként fordítva is. Az a fantasztikus, hogy amikor kiszabadultak ezek a prédikátorok, nem menekültek el és települtek át máshová. Maradtak.

És az atrocitások miatt is egyházszervezetbe tömörültek.

Először csak kis területeken csoportosultak, aztán – ma már úgy mondanánk – esperességeket hoztak létre, és végül választottak egy ún. főpüspököt. 1554-től szervezetileg is fölállt az egyházkerület, a püspök Szegedi Kis István lett. A töröknek is jól jött ez, mert így tudtak kivel tárgyalni. A magyaroknak is: tudnak olyan vezetőt küldeni, akinek kijár a tisztelet, van tekintélye.

Az övéhez hasonló példaértékű életutak mellett az is látszik, hogy a kánonalkotó lelkészek is csak emberek voltak. A jubileumi emlékévre megjelent, online is fellapozható „Minden Prédikátor nevét alatta írja” című tanulmánykötetben ír arról, miért volt szükség az önkorlátozásra.

Valóban számolnunk kell azzal, hogy a lelkész is ember, ha Isten embere is. Az akkori papok is számoltak esendőségeikkel akkor is, ha hit által, az Isten kegyelméből éltek. Az 1576-os keltezésű Hercegszöllősi Kánonok úgy egyházalkotmány, hogy mindenekelőtt lelkipásztori irat. Az első két artikulus hitvallás: kiben hiszünk, kik vagyunk – a Szentháromság Isten gyermekei –, vagyis nem világi hatóságok, földesurak, tekintélyek határoznak meg minket. A szabályokkal pedig nem annyira a nép elé, mint inkább saját maguk életére tettek féket a lelkipásztorok. Önmagukat korlátozták, mégpedig arra a keresztény szabadságra, hogy az ő dolguk az, hogy Krisztust hirdessék. Ők így szabadították fel az energiáikat a pásztorlásra a pénzhajszolás és a különböző testi kísértések alól. Kimondták, hogy a lelkipásztor nem kocsmázhat, ne részegeskedjen. Éljen engedelmes, krisztusi életet – legyen példakép. Vigyázzon a házaséletére. Ne vállaljon erőn felül szolgálatot csak azért, hogy még több fizetése legyen. Ne kalózkodjon a másik lelkész területén pénzért. A mai napig tartó gyakorlat, hogy ha egy lelkész valaki más területén végez temetést vagy egyéb szolgálatot, megteheti, ha fölkérik, de ki kell kérnie a helyben illetékes szolgatárs engedélyét. Az érte kapott járandóságot pedig nem teheti el, az a helyi lelkésznek jár. Az egy más kérdés, hogy természetesen jó testvéri alapon általában a helyi lelkész lemond erről, de az egy nagyon szerény, kemény megélhetésű idő volt, és a lelkészek önmagukat zabolázták meg ezzel. Arról nem beszélve, hogy ha beteg az a helyi lelkész, nem is testvéri dolog megfosztani a jövedelemtől.

A Hercegszöllősi Kánonok tehát egyszerre jelentenek hitvallást, és szabályozzák nemcsak az egyházi élet, de a település rendjét is. Miért volt jelentősége a megalkotásának a mindennapi élet gördülékenyebbé tételén túl?

A közös hit közös erkölcsöt hoz létre. Ez az együttműködő társadalom alapja, mely így tud túlélni. A mohácsi vész utáni Magyarországon a Krisztus-hit, az együtt nyert lelkigondozás és bűnbocsánat, vagyis a lelki közösség megerősítette a népet. Együttműködésre voltak ítélve, különben szétzilálta volna őket a török, a járvány, az anyagi szükség és a többi nyomorúság. Az igehirdetés, a tiszta evangéliumi tan befogadása együttműködő, túlélő közösséget teremtett.

Az anyanyelvi igehirdetésnek meghatározó szerepe volt ebben. Az Isten Szentlelke munkálkodott az emberekben. Számított, de nem az volt a döntő, hogy a földesúr vagy a török mit mond, hanem az, hogy mit mond az ige. És vállalták is a következményét: hogy engedelmeskednek az igének.

Miért tekinthető Mohácsra adott lelki válasznak a kánonok megfogalmazása?

Mohács rettenetes nemzeti tragédia volt: 14 ezer ember meghalt, a lakosság egy része elmenekült vagy fogságba hurcolták, a török ugyanis rabszolgabányának tekintette az országot. Sok földesúr, egyházi és politikai vezető – köztük a király – ott maradt a csatamezőn. A töröknek így nem volt kivel békét kötni sem, jobb híján földúlták az országot. Pedig lehet, hogy nekik is olcsóbb lett volna évi adót kivetniük.

A magyarok számára mindezeken felül a legnagyobb baj az volt, hogy keresték az okát és nem találták, hogy miért engedte ezt meg Isten.

Ez serkentette Károli Gáspár, Sztárai Mihály, Méliusz Juhász Péter, Bornemissza Péter és mások irodalmi munkásságát. Ők bűnbánatra hívták a népet, emellett építettek is: tudósként szolgálták a népüket. A prédikátorok füvészkönyvet – ma úgy mondanánk: gyógyszerkönyvet – állítottak össze, történelemkönyvet, szótárakat, nyelvtankönyvet írtak. Óriási fordításirodalom alakult ki, és mindez elevenítő volt a költészetre, gondoljunk csak Balassi Bálintra vagy Ilosvai Selymes Péterre, aki nemcsak Toldi alakját énekelte meg: református iskolamester volt!

A megelevenedő magyar irodalmi élet, egyáltalán a nemzet talpra állásának a zászlóvivői tehát mindenekelőtt a kálvinista prédikátorok voltak. Nagyjából összebékíthető protestáns hit volt az országban, ami a honvédelemnek és a tudománynak is használt, így állt talpra a magyarság és fejlődött a magyar nyelv. Ha nincs reformáció, nincs magyarul beszélő magyarság sem.

Másfelől, a muszlim töröknek, ennek a kérlelhetetlen hódítónak mit feszítettünk volna szembe, ha nem a Krisztus-követő nép és lelki vezetői hitét és életfelfogását, hagyományát és törvényét, népük iránti elkötelezettségét?

Vagyis az, hogy a keresztények az Isten szerinti rendhez igazították az életüket, identitásképző erővel bírt egy egész nemzet számára.

Így van, és mindezt döntően magyar nyelven, még ha a kánonok rögzítik is egyébként, hogy a tudomány nyelve a latin. Ez ugyanis nemzetközi kapocs – fontos volt nekik, hogy kompatibilisek legyenek Nyugat-Európával. Választás kérdése volt, hogy mi oda tartozunk a Krisztus általi közösség révén és nem a muszlim törökkel vagyunk közösségben.

Az akkori hitvallóknak tehát igényük volt a lelki és a tudományos frissességre, ami biztosította a magyar nyelv ápolását is.

Pontosan. Ezen kívül a kánonok hagyományt képeztek, közülük számos ma is egyházi törvény, az általuk letett alapokra tehát ma is építünk. Ilyen például a stoláris jog vagy a már említett, más lelkipásztor körzetében végzett szolgálat szabályozása. A mai lelkészképesítő vizsga is ide vezethető vissza: a kánonoknak köszönhetően már nem állhatott szolgálatba senki anélkül, hogy meg ne próbálták volna a tudását. Egyébként azt, hogy folyamatosan képezniük kell magukat a lelkipásztoroknak, kötelességüknek tartották, amit nem lehetett elhanyagolni. Nyilván azért írták elő a kánonokban ezt is, mert ez sem volt mindenki számára magától értetődő, tehát volt fegyelmi hatása is ennek. Azt is belefoglalták, hogy a lelkészek mindig a Szentírás alapján ítélik meg a hitbeli dolgokat. Ez ma sem lehet másként.

 

A beszélgetés alapján szerkesztette: Jakus Ágnes

Megjelent a Karakter magazin 2026. tavaszi lapszámában.

Portré: Ruprech Judit
Kép: Füle Tamás