Már gyerekkoromban is szerettem mezítlábazni: otthon, strandon, nagyszüleim kertjében – bárhol, ahol csak lehetett. Számomra mindig is az otthonosságot, a biztonságot és a szabadságot jelentette a mezítlábazás. Gyülekezeti táborunk egyik esti áhítatán villan be ez, miközben ülök a hátsó sorok egyikében. Látom, hogy a kétéves mezítláb jön-megy a szülei körül, az én ötévesem már akkor levette a szandálját, amikor a kapun bejött – reggel is úgy kellett felimádkoznom rá –, egy másik kislánynak a széke alatt árválkodnak kék papucsai, míg ő csendben lengeti lábacskáit. Még a cajonon ülő felnőtt zenészünk is mezítláb üti a taktust. Őszintén szólva rajtam is csak a „Szentlélek” tartja fent a lábbelit – mégiscsak egy áhítaton ülünk, mégiscsak a lelkész felesége vagyok…

A gyerekek valahogy ösztönösen tudják, mi a jó nekik – igaz ez a mezítlábazásra is. Mindenki – akinek gyermeke van – tudja, hogy kevés nagyobb kihívás van annál, mint rajta tartani a zoknit egy csecsemőn vagy kisgyermeken. Sokáig próbáltam különféle eszközökkel rávenni gyermekeimet a benti cipő használatára, mígnem felismertem: az én papucsom is csak szökőévente kerül elő a szekrényből. S mint tudjuk, a gyermek azt követi, amit lát, nem pedig azt, amit hall – így engedtem el évekkel ezelőtt a zokni és a benti cipő kérdését.



A tavaly nyári gyülekezeti táborban kaptam kölcsön futókörünk egyik oszlopos tagjától egy könyvet a mezítlábas futásról. Minden fronton nem győzött meg az írás, de sok alaptézissel egyet tudok érteni az amúgy nagyon remek stílusban írt informatív, szórakoztató könyvvel. A szerző kutatásokra, orvosi szakvéleményekre és gyakorlati tapasztalatokra támaszkodva mutatja be, milyen pozitív hatásai vannak a mezítlábazásnak a testtartásra, hogyan erősödnek meg újra a talp izmai, amelyek a hagyományos – keskeny, túlpárnázott és merev talpú – cipőkbe kényszerítve szinte teljesen leépülnek. Számos példát hoz a könyv arra, milyen felszabadító érzés, amikor az addigi csípő-, térd- vagy derékfájdalom megszűnik, és újra egészségesen élhet, mozoghat és sportolhat az ember.

Az életünk is olyan időnként, mintha egy rossz cipőben lennénk: nem megfelelő keretek közé szorul, amely megnyomorít, eltorzít, megbetegít bennünket. Sokszor észrevétlenül kerülünk a mindennapok szoros cipőjébe, ahol a munka, az otthoni teendők, a rossz szokások, a mindennapi kihívások vagy rossz kapcsolati dinamikák sűrűjében elveszünk: a boldog, kiegyensúlyozott élethez szükséges lelki izmaink elsatnyulnak. Életünk cipője – amelyet azért hordunk, hogy lábunk biztonságban legyen benne, és szabadon mozoghassunk – nem nyújt valódi biztonságot, sem igazi szabadságot. Rajtunk múlik, hogy kibújunk-e ebből a cipőből. Mi segít ebben? Az Ige, az ima és az az őszinte szeretetközösség, amelyet egy jól működő gyülekezet nyújthat.

A táborban esténként gyülekezetünk múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgettünk. Az egyik ilyen beszélgetős körben többen említették az otthonos közeget, az őszinteséget, a szeretetközösséget a gyülekezet erősségei között. Mindezt hallgatva „libabőrözős”, jó érzés töltött el, és valóban azt éreztem, hogy így, együtt szabadok vagyunk Krisztusban és erősek Isten által.

Este van. Végre én is kilépek a papucsomból. Az erkélyen beszélgetünk, miközben az éjszakai Balatonban gyönyörködünk. Nézzük, ahogy a fények – mint ragyogó gyöngysor – körbeveszik a tavat. A korlátnak támaszkodva beszélgetünk, épp ott, ahol páran otthagyták kényelmetlennek bizonyuló papucsukat. Ahogy telik az idő, fonjuk a beszélgetés szálait, arra leszek figyelmes, hogy egyre több gyermek és felnőtt papucsot, szandált tologatok arrébb a lábammal, hogy elférjek tőlük. Magamban elmosolyodom, mert arra gondolok: micsoda áldás, hogy ilyen sokan érzik biztonságban és otthon magukat ebben a közösségben.


Komorné Csernáth Erzsébet
Kép: pexels.com