Gyerekkorom filmélményei közül néha fel-feldereng egy alkotás, ahol egy kisfiú indul felfedezni a varázslatos Fantázia birodalmát. Michael Ende Végtelen története generációk meghatározó olvasmánya, annak vászonra vitele pedig a szerző ázsióját is magasabbra emelte – noha a mozit ő maga „giccsesnek” és „műanyagnak” nevezte. Főcímdala még talán elevenebben él bennem, mint a film, köszönhetően egy rongyosra hallgatott Rajzfilmslágerek-kazettának.

Egy másik, hasonlóan izgalmas, de talán Magyarországon kevésbé ismert műve a Momo, amely néhány évvel a Végtelen történet előtt született – a Móra 2024-ben adta ki újra, Győri László fordításával. Bár anno ez is kapott filmadaptációt, sikere csendesebb volt nemzetközi szinten és itthon is – üzenete azonban nem is lehetne aktuálisabb.

Adott egy ködbe burkolózó múlttal rendelkező kislány, Momo, aki egy mediterrán kisváros szélén, egy amfiteátrum romjai között él. Különleges képessége, hogy úgy tudja meghallgatni az embereket, mint senki más. Figyelme által összetört szívek válnak ismét eggyé, haragosok mosolyognak újra egymásra, de még a régóta hallgatag madarakat is dalolásra tudja fakasztani. Noha gyakorlatilag nincstelenként él, egyvalamiből mégis végtelen áll rendelkezésére: az időből, amire a városban egyre nagyobb számban feltűnő szürke urak leginkább áhítoznak.

A hideget árasztó alakok az Időtakarék képviseletében igyekeznek arról meggyőzni az embereket, hogy az idő drága dolog, és ne fecséreljék olyan fölösleges dolgokra, mint a meghitt beszélgetések, egymás segítése vagy a megfelelő mennyiségű alvás – a munkájukat pedig minél gyorsabban végezzék el, az ezzel megspórolt időnek pedig majd egyszer hasznát vehetik. Ahogyan egyre többen fogadják meg a szürkék tanácsait, Momónak egyre kevesebb barátja marad, mígnem egyedül kénytelen szembeszállni az időrablókkal. Ebben csak egy aranyos teknős, Kassziopeia és gazdája, az emberek idejét kezelő Hora mester van segítségére.

Christian Ditter német rendező gyermekkora kedvenc könyvének nevezte a Momót és úgy látta, hogy a könyv írója gyakorlatilag a jelenünket jósolta meg benne. Ezért régóta szerette volna újra mozira vinni, de hosszú időbe került, hogy a jogokat megszerezzék Ende örököseitől és az első filmváltozat remake-jogait negyven éve birtokló Beta Filmtől. A forgatás két hónapig zajlott 2024 tavaszán-nyarán, horvátországi és szlovéniai helyszíneken – az isztriai Póla ikonikus amfiteátruma szolgált például Momo otthonaként. A film világpremierje a Zürichi Filmfesztiválon volt még 2025 szeptemberében, a mozis bemutató egy héttel később, hazánkban azonban csak július 23-án kezdték vetíteni a mozik.

Az 1986-os első feldolgozás gyönyörűen ragadta meg a regény mediterrán hátterét a helyszíneken, valamint a szereplők mentalitásán keresztül, és azok a bizonyos szürke urak is úgy lettek megformálva, ahogyan azt Ende lefestette. Ditter ugyan megtartotta a fő cselekményszálat és ragaszkodott a fő üzenetekhez, a miliőt azonban egészen modern környezetbe helyezte: az elegáns autókon közlekedő szürke urakból így lettek egy rideg techvállalat alkalmazottai, szájukban szivar helyett vape-szerű inhalátor lóg, az elvesztegett időt pedig az emberekre rátukmált karperec tartja számon. Az álmodozó és tévésztárrá avanzsáló Gigiből százötvenmillió „baráttal” rendelkező influenszer vált, aki egy olyan terméket népszerűsít, amely gyökeresen át tudja alakítani a viselőik kapcsolódását egymáshoz és a világhoz. A gyerekek pedig beszélő babák helyett egy mindent halló és mindent látó lebegő robotot választhatnak játszópajtásnak. Pozitívum, hogy a film ezzel ráerősített az Ende által felvázolt orwelli világra, sőt, egyes jelenetekben már-már egy Black Mirror-epizódban érezhetjük magunkat, amelyre a potenciális közönség csak csettinteni tud.

A Momo megáll a saját lábán, hiszen elsősorban a ma digitális eszközök bűvkörében élő, így nem kevésbé kizsákmányolt nézőjéhez szól. Ha akár mi, akár a gyerekeink (a film hivatalosan 12 éven aluliak számára nem ajánlott) kényelmetlenül feszengünk a székben, arra gondolva, hogy az egyébként életünket megkönnyíteni hivatott kütyüink mennyi időnket rabolják el, a film elérte célját. Jó kérdés azonban, hogy kedvet csinál-e a könyv elolvasásához, amelyben értelemszerűen sokkal lassabban bontakozik ki a történet és sokkal mélyebb filozófiai ívet követ. A főszereplő (játssza: Alexa Goodall) perspektívájában fellelhető, de még sincs kellően hangsúlyozva, hogy a felnőttek robotolása miatt a gyerekekre már senkinek sincs ideje, és hogy ők a szürkék „természetes ellenségei”, hiszen őket a legnehezebb időtakarékosságra kényszeríteni.

„Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Máté 18,3) Jézus ezekkel a szavakkal állítja követendő példaként hallgatósága elé a fiatalabbakat, elsősorban a bennük rejlő alázat és a teljesen Istenre való ráhagyatkozás miatt. Később azt kéri tanítványaitól, hogy ne botránkoztassák és ne vessék meg a gyermekeket. A Momo jócskán bővelkedik keresztény allegóriákban, elég csak Momóra, mint a Megváltó-gyermek archetípusára, Kassziopeiára, mint az embert a sötétségen átvezető Szentlélekre, a feltétel nélküli figyelem fontosságára, vagy éppen a csábító kísértésekre gondolni, amelyekért végül a lelkünkkel fizetünk. Számomra, édesapaként mégis a film (és a regény) egyik legfontosabb üzenete ez: szenteljünk elég figyelmet a gyerekeinknek.

Lehet, hogy értük hajtunk minden nap vagy miattuk vállalunk be plusz munkát, de általában ilyenkor kapunk a fejünkhöz, azt mondva: „Hihetetlen, milyen gyorsan felnőttek!” Ez önmagában érvényes állítás lehet, de tegyünk mellé egy másik jézusi mondatot is, az önreflexió jegyében: „Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is.” (Máté 6,21)

A mi kincsünk vajon a képernyők mögött, a mókuskerékben, esetleg az élvezetek hajszolásában van, vagy túl tudunk tekinteni rajtuk, és meglátni a pillanatok igazi értékét?

Képek: Mozinet, Móra Könyvkiadó