„A Jóisten nem létezik, ha ezt megengedte.”
„A diagnózis akkor is erős választóvonal, ha ma már nem tudom napra pontosan felidézni, de 2022. november végén lehetett, amikor a csontrák egy gyógyíthatatlan változatával diagnosztizáltak.
A rákos megbetegedésről kapott diagnózis, annak ellenére erőteljes arculcsapás volt, hogy már sejtettem, mi következik. Számomra sokáig ez a dátum osztotta két részre az életet. Előtte – utána.
Amikor az orvos szembesít azzal, hogy meghalhatsz, azt szerintem kevesen tudják jól kezelni. Nekem egyáltalán nem sikerült.”

Bogár Bencével a Normafánál találkozunk, aki az előző életétől elválasztó határvonalról kezdett beszélni. A sétánk elején és a végén is húznak el mellettünk a biciklisek. „Így képzelj el engem is, mint ezeket a srácokat, akik zúgnak le a hegyről. A János Kórház traumatológiáján már jól ismertek, hamarabb jelentem meg, mint a költöző madarak: Á, Bogár úr, megkezdődött a downhill-szezon?!
Mégis azt gondolom, korábban csak azt hittem, hogy tisztában vagyok az emberi élet törékenységével.

Amikor megéltem gyerekként egy autóbalesetet, amit nem szoktak túlélni, vagy egy bringabalesetet egyébként pont itt, ahol vagyunk, és abból összekapartak, csak akkor realizálódott bennem, hogy mi történt, miután kiderült, hogy nem haltam meg.
Azzal szembesülni viszont, hogy meg fogok halni, teljesen más élmény. Nagyon hálás vagyok az orvosomért, aki mindig úgy kommunikált, hogy megadta az esélyt, hogy a dolgok történhetnek másként. Igen, a jelenlegi állás szerint ez nem gyógyítható betegség, de kivételek már történtek.

Ez még bőven az Istennel való találkozás előtt történt, amikor Bogár Bence a kontroll és a racionalitás nagymestere volt.”

Ahogy Bence beszél, ott ülök vele a rendelőben én is, szemben az orvossal. Szemben az élettel és szemben a megfoghatatlannal.

„A Jóisten nem létezik! – ezt mondtam gyerekként az elmesélések alapján, amikor túléltünk édesanyámmal egy autóbalesetet. Úgy gondolhattam, ha létezne, a baleset nem történhetett volna meg.”

Nézzük a lábunk alatt a várost, fürdünk a napfényben, miközben Bence életének legmélyebb pillanatait idézi fel, amikor rászakadt a teljes sötétség.

Bence letette a szuperhős jelmezt
„Kijöttünk az orvostól és azon merengtem, hogy legfeljebb öt évem maradt. Mit kell tennem, hogy ami utánam marad, szolgálja a körülöttem lévő embereket?! A szüleimre és a végrendelkezésre gondoltam – mindeközben addig ismeretlen mértékű stressz szakadt rám, pedig elég stresszes életet éltem korábban is. Ez volt a teljes sötétség.
Aztán relatíve gyorsan kezdtem némi fényt látni, főként a családomtól és a barátaimtól jövő impulzusok után, ami továbblökött afelé, hogy történni fog valami még. Ők nem mentek bele olyan könnyen abba a dealbe, hogy meghalok.

Abban, hogy apukámmal ketten mentünk az orvoshoz, a látszatok mögötti mélyebb valóság bukkanhatott elő egy pillanatra. Szívem szerint egyedül akartam volna menni. Az lehetett az illúzióm, hogyha egyedül kapom meg a diagnózist, nem terhelek mást. Mit gondoltam?! Megkapom a diagnózist, letolom egyedül a három évet és aztán beszámolok róla a többieknek, hogy minden rendben van?

Ez a diagnózis talán egy ajtó volt, amin keresztül beléphettünk a kapcsolatunk, a szerepeink új útjára.

Elmúlik – ezt mondta a Papám, lehet, hogy nem is akkor. Ez az egyszerű mondat utólag segített jól keretezni a kemoterápiák nehézségeit, vagy azt a pokoli szakaszt, amikor újratanultam járni.
A betegségem mind a hármunkban, a szüleimben és bennem is elindított változásokat a beszélgetések mélységeiben, és elkezdtünk máshogy működni, azt hiszem.
Nekem meg kellett tanulnom érezni. Ismertem, persze, a szavakat, olvastam ezeket irodalmi művekben, de a személyes használatbavétellel akadtak gondjaim. A mai napig tartó folyamat, hogy kilépjek a „logikusan érző” rutinomból.

Korábban is egyértelmű volt, hogy az az élet, amit élek, semmilyen szempontból nem fenntartható. Végtelen mennyiségű munka, brutálisan sok stressz és folyamatosan annak az illúziónak a kergetése, hogy meg tudom oldani, hogy mindenki jól érezze magát.
Jól érezze magát az ügyfél, jól érezze magát a munkavállaló, mindenki jól érezze magát, akivel kapcsolatba kerülök a dizájncégemmel.
Persze, közben szerettem volna szupergyerek, szupertárs, szuperbarát is lenni – ennek az illúziónak a fenntartása nagyon sok energiát emésztett fel.
Harmincévesen abban éltem, hogy a testem kiszolgáló egység, amivel nagyjából bármit meg lehet csinálni, kitart mellettem. Éjjel-nappal lehetett és tudtam is dolgozni. Nagy mondások, önhittség, arrogancia, egó… Nagyon erősen hittem – főleg magamban és abban, hogy tudom, mi lehet jó másoknak. A harmincas éveim cégépítésről, Amerikába járásról szóltak, még az első lánykérés előtt voltam, amiből nem lett esküvő. Amikor másodszor is megtörtént ugyanez, azt már mintaként értelmeztem és ez utat nyitott az önismereti munkához.

Könyvek, podcastok, pszichológus, coach – ezen a vonalon indultam el, minden arra hívott, hogy szembesüljek a múltammal, de egyik sem tudott átlendíteni azon, hogy elkezdtem haragudni a szüleimre a gyerekkorom miatt.
És ez önmagában félrevezető lehet, mert nagyon boldog gyerekkort éltem meg, de egy ilyen utazás mindig a hiánnyal szembesít. Amikor éppen egy új terápiás módszert választottam az aktuálisan újjászületett haragot rendszeresen ráöntöttem a szüleimre. Persze magamra, a saját felelősségemre nem láttam rá. A diagnózisomig nagyjából félévente, évente rutinszerűen megéltük ezt a hullámvölgyet a szüleimmel újra és újra.”

„Nekem semmilyen ügyem sincs Istennel”
„Egy terápia alkalmával lett először transzcendens tapasztalatom, és ez erősítette meg, tette mélyen valódivá a szüleim iránti hálám is.

Valamivel korábban Tóth Andrea, mentálhigiénés segítő volt az, aki azt találta nekem mondani, hogy rendezetlen ügyem van Istennel. Ez a mondat nagyon betalált – de eszméletlenül dühös lettem arra, hogy hogy mondhat ilyen hülyeséget, hiszen nekem semmilyen ügyem nincs Istennel, aki eleve nem létezik.

Arra is bátorított, hogy fizikálisan is menjek vissza a múltba. Konkrétan oda, ahol anyukámmal az említett autóbalesetet szenvedtük, amikor hatéves voltam, és megállapítottam, hogy a Jóisten nem létezik.
Megálltam autóval azon a Harsány utáni kis településen, és lementem a patakhoz. Elképesztett, mennyire kicsi, amit annak idején folyónak láttam, még ha valószínűleg több víz is volt benne akkoriban.
De hogy milyen lehetett a nyolcvanas években megélni egy gyereknek, hogy az anyukája tehetetlen, és az ő feladata, hogy felmenjen a töltésen az útra, megállítson egy autót, hogy az segítséget hozzon, azt nem tudtam közel engedni magamhoz korábban. Ahogy azonosulni tudtam a gyerekként megélt nehézséggel, elindult bennem valami.
És abban a pillanatban a valós időben megállt valaki mellettem kocsival és a három vizslájával együtt nézett rám a letekert ablakból, hogy segíthet-e. (Nevet. – a szerk.) Szerintem nem értette, hogy már azzal segített, hogy megállt.

Gondolatkardozástól az Isten-hitig
Lépésről lépésre állt össze, hogy Isten van, és terve van velem is.
Az az iszonyatos indulat, amivel kifejeztem, hogy nincs, valójában a beismerése volt annak, hogy van, csak én nem szeretném, hogy legyen. De ez még fejben történő gondolatkardozás volt, semmi több.

Egy újabb csoportfolyamatban éltem át azt, hogy egy egyébként nem különösebben szimpatikus srác a vállamra tette a kezét és csak annyit mondott: megbocsátok – és én olyan földöntúli zokogásba kezdtem, hogy azt hittem, nem fogom tudni abbahagyni.
Nehezen érthető, de ott én ezen a gesztuson keresztül már Istenhez kapcsolódtam. Utána levetítették nekünk a Mária Magdolna című filmet, aminek segítségével Jézus Krisztus kilépett számomra a történelmi személy kategóriájából. Hetekig néztem meg újra és újra.

Valamivel később a pesthidegkúti templomban éltem át először, hogy mélyen megszólít az Isten.
Elég sok kezelésen túl voltam addigra. Ezek között volt könnyedebb, nehezebb, és volt szinte kibírhatatlanul nehéz is. Az őssejt-transzplantációban látták az orvosok az időleges kiutat. Ezt csak nagyon leegyszerűsítve tudnám elmesélni, bele sem fogok.
Az talán jelenthet valamit, hogy nekem, aki a tudományban a mai napig erőteljesen hiszek, nagyon kockázatos dolognak tűnt. Főként, amikor megkérdeztem az orvost, hogy hogyan működik, arra a legkorrektebb válasza az volt, hogy a mai napig nem tudják…

De túl voltam rajta és érezhető volt a felépülésem. Túráztam, bringáztam, igyekeztem bepótolni, ami kimaradt, aztán rám tört az üresség. Nagyon szembejött, hogy nincs oda visszaút, ahonnan jövök. 

A barátaim jelentős részével nem tudtam már többet kapcsolódni. Szerintem ez egy picit olyan, mint amikor valakinek egy baráti társaságban gyereke lesz, valakinek meg nincs. Tudnak utána beszélgetni, de azért az már két külön világ. Más, ha valaki hétköznapi életet él vagy a túlélésért küzd.
A munkában abszolút felülírt mindent.
Nem sikerültek a dolgaim, ami elég mély depresszióba sodort. Egy ideig otthon kínlódtam a kanapémon, ami részben a poszttraumatikus szindróma velejárója, eközben érkezett anyukám ajánlata, hogy menjek el vele a pesthidegkúti református gyülekezetbe. Annyira szenvedtem, hogy annál nem tűnt rosszabbnak.

Egy idős vendég lelkész szolgált. Felment a szószékre és szinte csak belesuttogta a mikrofonba, hogy éljünk a csend lehetőségével.
Ott kaptam meg azt a kegyelmet, amiből már nem volt visszaút.

A lelkész megszólalt és bennem valami elvágódott, lezárult és megszületett valami új – három egyszerű szótól. 

Ég és föld volt a különbség aközött, ahogy bementem a templomba és ahogy kijöttem. Ez 2025. január 12-e volt – és most merem mondani, hogy ez volt a valódi előtte-után állapot, nem a diagnózis.

Hazamentem és másnap elmentem sétálni. És valahogy elkezdett forogni újra bennem a kerék, elkezdtem kapcsolódni az emberekhez, megint lettek ötleteim.”

Előítéletek listája, szív és Isten-kapcsolat
„Amikor nagyobb családi körben meséltem a templomi tapasztalatomról, bedobta a nagynéném, hogy van egy fiatal srác, aki a facebookon reggelente fix időpontban beszél a Biblia üzenetéről. Azért ez nekem még mindig nem volt túl vonzó, de arra gondoltam, végül is egyszer rákattinthatok. Számomra szürreális volt, hogy egy teljesen normális ember érhetően beszél Istenről, magasztosság, pátosz, távolságtartás, álságos alázat nélkül – és ezen a ponton máris lelepleződött a magam számára, milyen hosszú volt az előítéleteim listája azokkal szemben, akik Isten nevében szóltak…. Meghallgattam másnap is. Aztán harmadnap is. Végül rákerestem, hol is van ez a gyülekezet és kiderült, hogy mindössze húsz percre tőlem. Akkor én kértem arra az édesanyámat, hogy jöjjön el velem templomba. Meglepett, hogy azt éreztem, ott élet van, valami történik, kapcsolódnak és örülnek az emberek. Azóta nem volt olyan vasárnap, hogy kihagytam volna az istentiszteletet, így hamar rájöttem, hogy több csodálatos lelkésze is van a gyülekezetnek. Van, akin keresztül Isten a szívemet, van, akin keresztül a gondolkodásomat éri el.

Ma már persze nem csak rajtuk keresztül élem meg az Isten-kapcsolatom. Számomra a szabadban a leginkább kézzelfogható Isten jelenléte, itt tudok igazán gyógyulni is.
Szeretek Budapesten élni, de most, ahogy lenézek a városra, azt látom, hogy az urbánus lét nagyon messze visz bennünket attól, amire meg lettünk teremtve.
Katasztrofális, hogy mit művel a város, a digitalizáció, az AI az emberi kapcsolatainkkal – mondom ezt úgy, hogy mindegyiket használom és szeretem.
A belátásához nem kell sok, de hogy tegyek ellene valamit, ahhoz nekem súlyos diagnózis kellett.
Ahogyan ma kapcsolódunk egymáshoz, éljük a mindennapjainkat, azzal
tartok tőle, hogy kollektív vakságban tartjuk egymást.

Nekem jó ideje minden reggelem csendességgel kezdődik, kapcsolódok Istenhez és az igeolvasás után mindig akad jó néhány dolog, amit elé viszek – mi miért működik vagy nem működik az életemben.”

Mindig egy szívdobbanással tovább
„Egy fix kérésem minden reggel van: abból nem tudok engedni, hogy használjon engem a Jóisten valamire, ami tud segíteni másoknak. Azt érzem, ha ezt kérem, nekem is könnyebb meglátnom, hogy hol és hogyan tudok segíteni.
Miután túl lettem a depresszív időszakomon, volt néhány kísérletem arra, hogy mivel kellene foglalkoznom, amit munkának hívok. Aztán megidéződött előttem, amikor feküdtem a transzplantáció után egy biztonságosan elzárt, kicsi szobában nagyjából öt hétig. Sokszor éreztem magam végtelenül magányosnak és nagyon tehetetlennek.

A korábban tanult pszichotechnikai módszerek egyike sem működött nekem akkor, és ennek nyomán azon gondolkodtam, tudnék-e olyan dolgot adni az emberek kezébe, ami ilyen helyzetekben segít, és kis túlzással nem kell hozzá semmi?
Készítettem egy demóverziót a szívdobogás imitálására, és rögtön megtapasztaltam valami nagyon ősi, gyógyító élményt.
Csak ezután végeztem kutatásokat, hogy hogyan hat a szívdobogás az emberre valójában, mi az, amit a tudomány igazol. Minden tudományos eredmény azt támogatta, hogy fontos lenne életre hívni az appot. (A Bapum egy szívdobogást szimuláló ingyenes iOS-alkalmazás, amely a mindennapi stressz, a szorongás és az elalvás támogatására készült. - a szerk.)

Terveztem már applikációt, amit milliós nagyságrendben használtak, de pánikkal küzdő embereknek korábban sosem alkottam semmit.
Ahogy a széles közönség számára elérhetővé vált a Bapum, elég hamar népszerű lett, mára ötven országban több ezren használják, de nekem igazán sokat az ismeretlenektől kapott visszajelzések jelentettek. Nagyon mély élettörténetekkel találkoztam ezen keresztül, olykor zavarba jövök azon a természetességen, ahogyan emberek kitárják az életüket előttem.

Hangja is azért lett az alkalmazásnak, mert egy neuroaffirmatív pszichológus kérte. Bár arról Isten győzött meg a reggeli csendességemben, hogy valóban meg is csináljam. Októberben szeretném úgy átdolgozni a Bapumot, hogy vakok számára is használható legyen. Már most karácsonyfát lehetne csinálni egyébként a Bapumból, de nem célom, hogy bármit beletegyek, amire igény van.
Szerintem az egyik erőssége a végtelen egyszerűsége. Ezt az emberek sosem fogják kérni, de nagyon hálásak érte.”

A beszélgetésünk Bence születésnapjára esett, a negyvenötödikre. Azt mondta, nagyon hálás az életéért, mindegyik napját ünnepszerűen éli meg.
Mivel az igét most épp nem a Református Bibliaolvasó Kalauz szerint olvassa, búcsúzóul megosztottam vele az aznapi szakasz egy mondatát:

„Kérj valamit és én megadom neked!” (2Krón. 1,7)

Kimondtam a szavakat és ránk ült a csönd. Azt hiszem, valahogy Istenre néztünk mindketten és nem felhősödött a szemünk, biztosan nem.

Képek: Vargosz