Mert aki hegyeket formál, és szelet teremt, aki tudtára adja szándékát az embernek, aki hajnalt és alkonyatot alkot, és a föld magaslatain lépked, annak neve: az Úr, a Seregek Istene.
Ámósz könyve 4,13
"Nem a hatalmas hit fontos, hanem az Isten hatalmába vetett hit."
Hans-Joachim Eckstein
Egy gyermeket elveszíteni a legnagyobb veszteség, ami egy szülőpárt érhet. De mi történik akkor, ha a kis élet még ki sem fejlődhetett? Milyen körülmények között vehetnek búcsút egy magzattól, akit még csak nem is láthattak, és az egyház hogyan segítheti őket ebben?
A hétköznapi beszélgetésekben rengetegszer velünk vannak a gondolatok. Összeszedtem néhány mondatot, amelyekről azt gondolom, a legtöbbször hallom őket a környezetemben.
Meghitten ismerősek ezek számomra is.
Világvégevárás helyett a keresztyén reménységre, a biztonság hajszolása helyett a bizalomra, bűnbakkeresés helyett a bűnbánatra, bezárkózás helyett a nyitásra kell helyeznünk a hangsúlyt.
A „Lónyay gyülekezetben” tovább szövögetjük imatakarónkat. Ez a sosem volt még ilyen tanév megpróbál minket, így most levélben és imádsággal búcsúzunk egymástól végzős diákjainkkal.
Tanuljunk szelídséget Isten, egymás és a teremtett világ iránt. Lehetőségünk nyílik mértékletesebb, visszafogottabb, kapcsolataira és környezetére fókuszáló életet kialakítanunk.
Egymás hite által épülünk. Erőt, bátorítást, inspirációt meríthetünk mások gondolataiból, tapasztalataiból, kérdésfelvetéseiből, és van, hogy mi adhatunk valamit másoknak. Közös lelki utunk közös naplója.
Nincs is jobb a téli estéken, mint egy finom teával bekuckózni a szobába, elbújni egy jó könyvvel, gyújtani egy gyertyát, és élvezni, ha végre pihenni lehet egy kicsit.
Ezzel a felirattal, hatalmas táblán hirdette a hétéves kisfiú, mit gondol a vasárnapi istentiszteletről – csak így volt hajlandó elindulni otthonról kishúgával és szüleivel a templomba. Egy budapesti gyülekezet és egy család egymásra találásának története.
Történet egy kamaszlányról, aki nagyon akart hinni valamiben. Meggyőződéses marxistaként az ideológiától várta a megváltást, ám ott talált rá, ahol soha nem gondolta volna...
Gyakran a túl nagy elvárásokkal kezdődik az egész, majd megindokoljuk magunknak, miért nem gond ez, utána viszont csőstül jön a baj. Nincs azonban olyan élethelyzet, amelynek a keretét ne lehetne megváltoztatni.
Vasárnap délután. A tárgyak nem néznek össze, a vizespohár nem csendül magától. Minden áll és néz. Mire vár? Valami azt nyikorogja, változom. Átmenőben van, csikorog, feszül, kényelmetlen, el kéne futni. Elviselhetetlen vágányváltás, az időkerék új pályára áll.
„Már nem fogok ott ólálkodni körülöttük. Nem fogom várni a lehulló morzsákat. Nem fájdíthatom a szívem azzal, hogy nézem őket és sóvárgok. Belefáradtam figyelni, hogy tart-e még az amíg és megfelelek-e az azért, mertnek.”