Nem mellékes, hogy mit hiszünk

Múlhat-e egy i betűn megváltásunk lényege? Az idén 1700 éves niceai zsinatról és a Szentháromság-tan valódi tétjéről beszélgettünk László Emőkével.

Idén ünnepeljük a Kr. u. 325-ben megtartott első niceai (görögösen: nikaiai) zsinat 1700. évfordulóját. Ezen az első egyetemes zsinaton született meg az a közös hitvallás, amely megfogalmazza számunkra a Szentháromság-tan lényegét. Hogy a dogmatikán túl milyen gyakorlati jelentősége van ennek a hitvallásnak és pontosan miért is fontos a Szentháromság-tan, arról László Emőke református lelkipásztort, a Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógiai Karának tanszékvezető docensét kérdeztük.

Miért fontos megemlékeznünk erről a zsinatról és az ott született hitvallásról, mi a valódi jelentőségük?
Az első egyetemes zsinat és azon belül is a hitvallás elfogadása azért volt kiemelkedő jelentőségű, mert azt megelőzően csak lokális szinten fogalmazódtak meg a Szentháromság Istenre és a megváltásunk módjára vonatkozó tanítások, hitigazságok. Az első niceai zsinat volt az első olyan zsinat, amely egyetemes szinten, tehát az egyház egészére vonatkozóan fogalmazta meg az igaz hit keretét. Erre azért volt szükség, mert kiterjedt vita zajlott a háttérben Istenről és Isten Fiának a lényegéről. Az Arius áldozópap nézeteit hirdető ariánusok ugyanis tagadták, hogy Jézus egylényegű az Atyával (homousion), helyette azt mondták, hogy csak hasonló lényegű (homoiusion). Ezzel a tannal szemben fogalmazták meg az első egyetemes hitvallást. Ennek az évfordulójáról emlékezünk meg idén.

A homousion és homoiusion közötti harcot hazánkban és a határon túli magyar nyelvterületeken a legtöbben valószínűleg Madách Imre Az ember tragédiája című művéből ismerik. Ott ez a kérdés inkább szőrszálhasogatásként jelenik meg.
A köztudatban valóban az él, hogy itt pusztán egy i-betűről folyt a vita, ami a korunk embere számára első pillantásra kicsinyes vitának tűnhet. A valóságban azonban ennek tétje van ránk nézve, mert szorosan összekapcsolódik a megváltásunk tényével, valóságával. Ez hitünk alapja. Azok az egyházatyák, akik Niceában megfogalmazták a hitvallást az arianizmussal szemben, tisztában voltak azzal, hogy ha Isten Fia nem Isten, akkor a mi megváltásunk nem történt meg. Ezért fogalmaztak meg az egyház történetében először egy közös álláspontot, az igaz hit közös formuláját. Mivel a viták ezzel nem csillapodtak el, később Atanáziusz alexandriai püspök részletesebben is kifejtette, hogy az Isten Fiának az Atyával való egylényegűségén múlik minden, mert az ember bűnét, a megromlott emberi természetet nem tudja más helyreállítani, újjáteremteni, csak az, Aki maga is Isten. A Fiú Atyával való egylényegűségén áll vagy bukik a mi megváltásunk.

Hogyan született meg a hitvallás szövege és hogyan kapott végleges formát?
A 325-ben megfogalmazott és megvallott niceai hitvallás szövegének egy korábbi, valószínűleg Caesareához köthető keresztelési hitvallási formula lehetett az alapja. Szövege még nem volt teljesen azonos a későbbi konstantinápolyi zsinaton elfogadott niceakonstantinápolyi hitvallásnak a szövegével. A módosításokat részben az első niceai zsinat után felvetődő újabb kérdéseknek a tisztázása indokolta: a Szentlélek istensége részletesebb kifejtést és megerősítést igényelt. A krisztológiai és a szoteriológiai (megváltástan) részében is volt némi változás. Az a szöveg, amelyet mi is használunk, illetve a kereszténység egésze mind Keleten, mind Nyugaton, az a konstantinápolyi zsinaton elfogadott szövegvariáns. Ezt hívjuk niceaikonstantinápolyi hitvallásnak, és a szövege nagyjából 90%-ban megegyezik az első niceai zsinat hitvallásának a szövegével.

Hogyan foglalható össze röviden ennek a hitvallásnak a lényege?
Ez a hitvallás nem más, mint a Szentháromság Istenbe vetett hitünk megvallása. Az ariánusok kizárólag az Atyaistent tekintették Istennek, a Fiút pusztán teremtménynek. A hitvallás ezzel szemben megvallja, hogy Jézus Krisztus mint fiú az Isten Fia az Atyától nemzetett, nem teremtetett, az Atya lényegéből való, az Atyával egylényegű, tehát azonosképpen Isten, amelyet olyan kifejezésekkel is aláhúz, hogy „Isten az Istenből, világosság a világosságból, igaz Isten az igaz Istenből, nemzetett, nem teremtetett”. Emellett megvallja a Szentlélekbe vetett hitünket is, bár, mint mondom, a niceai hitvallás eredeti szövege ezen a ponton még némileg szűkszavúbb volt.



Érthető, hogy az akkori tévtanításokkal szemben mindezt világosan meg kellett fogalmazni, de ma mi ennek a gyakorlati jelentősége?
Az, hogy a mi megváltatásunk és üdvösségünk valósága Krisztus istenségén múlik, az örök érvényű, ezért ezeknek a hitigazságoknak nemcsak a megőrzése fontos, hanem a hozzájuk való ragaszkodás is. Napjainkban sokan feleslegesnek tartják az egyház tanításának részletekbe menő hangsúlyozását. A dogmákat gyakran valamilyen megkötöző kereteknek tekintik, és a kereszténységen belül is akadnak, akik a hit megélésének az élményét előrébb helyezik, mint azt, amit hiszünk. De ha nem tudjuk, hogy mit hiszünk, akkor mit élünk meg a hitünkben? Az egyházatyák tisztában voltak azzal, hogy a hit igazságán áll vagy bukik minden, tehát egyáltalán nem mellékes, hogy mit hiszünk. Krisztus istenségének, a Szentháromság Istenbe vetett hitnek a mi üdvösségünk szempontjából alapvető jelentősége van. A Szentháromság Isten viszi végbe, ami üdvös, a mi megváltásunkat. A Szentháromság Istentől van a létezésünk és Tőle van az új életünk, megtartatásunk, megszentelésünk. Amit a hitvallásban megfogalmaznak, az a keresztyének közös hitalapja.

A Szentháromság-tant nem egyszerű felfogni, még egy teológushallgató számára sem. Hogyan lehet ezt úgy tanítani, hogy megértsék, elfogadják és meg is éljék?
Ennek a megértése a Biblia megértésével kezdődik, hiszen a hitvallás a Szentírás értelmezéséből fakad. Nyilván tisztában kell lennünk az értelmünk korlátaival is. Isten a kijelentésében is valamelyest titok marad a számunkra, Akit csak alázattal közelíthetünk és alázattal kérhetjük, hogy megnyilvánuljon előttünk. Van egy bizonyos határ, ameddig a megértésben el tudunk menni. Mindaz, amit megértünk ebből a titokból, az Isten kijelentéséből ered, ezzel kell kezdenünk a teológiai oktatásban is a niceai atyák által megfogalmazottak megértését. Tisztában kell lennünk a korszakkal is, amelyben ez a hitvallás megszületik, azzal, hogy mi az a kontextus, amelyben ezeket a nem véletlenül használt kifejezéseket belehelyezzük a hitvallásba, és hogy milyen szempontok merültek föl akkor, amikor a zsinaton megtárgyalják a később tévtanításnak minősített kérdéseket. Ezeknek a vizsgálatával tudunk csak közeledni a Szentháromság-tan megértéséhez.

Hogyan valósítható meg, hogy a Szentháromság-tan a gyülekezeti életben is valamilyen formában megjelenjen?
Az istentiszteletünk teljes egészében a Szentháromság Isten dicsőítéséről és a Hozzá való fordulásról és az Ő tiszteletéről szól. A liturgiánknak is szerves részét kell, hogy képezze, ahogyan mindig is képezte. Az első Szentháromság-formulák, azok a rövid hitvallások, amelyeket az egyház a kezdetektől fogva használt, elsősorban a sákramentumokhoz kötődtek, azaz a kereszteléshez és az úrvacsorához. Ezek kiszolgáltatásának ma is alapvető része a hitvallás, de nyilvánvalóan az igehirdetésekből sem hiányozhat, hiszen mi mást hirdetnénk, mint Isten evangéliumát, amely tulajdonképpen az, hogy Jézus Krisztus Isten egyszülött Fia, akit az Atya nemzett öröktől fogva, elküldte közénk, a mi váltságunkká lett, a Szentlélek pedig megszentel és megtart bennünket az igaz hitben. Minden igehirdetésünk lényegében a Szentháromság Isten velünk való munkájáról szól és szükséges erről tanítani a gyülekezetet.

Már csak azért is, mert az istentiszteleteken azt az apostoli hitvallást szoktuk elmondani, amely elsőre a niceai hitvallás egyszerűsített, rövidített változatának tűnik.
Inkább egy másik hagyományból származó változata: valószínűleg a római gyülekezet egy korábbi hitvallásából eredhet. Nem arról van szó tehát, hogy Nyugaton lenyesegettek volna a niceaikonstantinápolyi hitvallásból. Ezek a hitvallások – és jól mutatja, hogy a Szentháromságba vetett hit is – tulajdonképpen már a korai időkben is egyetemesnek számítottak a keresztyénség körében. Igaz, különböző szövegvariánsok, hitvallási formulák léteztek párhuzamosan egymás mellett, amelyek érdemi tartalmukban azért nagyjából megegyeztek, csak szövegükben volt egy kevés eltérés. Nálunk inkább az apostoli hitvallás hagyományozódott tovább a használatban, mind az istentiszteletünk részeként, mind a sákramentumokkal való éléshez szervesen kapcsolódva. A niceaikonstantinápolyi hitvallás ugyanakkor a református egyház által is elfogadott és használt hitvallás, így közös örökségünk mind a keleti kereszténységgel, mind a római katolikus egyházzal.

Ez a közös örökség ma mennyire segíti az összetartozást a különböző keresztény felekezetek között? Képes-e napjainkban is erősíteni az ökumenizmust?
Ha valami indokolja vagy alátámasztja az ökumenikus mozgalomnak a lehetőségét, az pontosan ez a niceaikonstantinápolyi hitvallás, a közös hitünk, hogy ugyanabban az Istenben, a Szentháromság Istenben hiszünk, ugyanazt a Szentháromság Istent tiszteljük és magasztaljuk liturgiáinkban, imádságainkban. Minden más, ami elválaszt bennünket különböző egyháztörténeti és egyéb okok miatt, kevésbé érinti hitünk alapjait. Mindazt, ami még ma is összeköt bennünket, nagyrészt a niceaikonstantinápolyi hitvallásban megvallott közös hitünkhöz köthetjük. Az egyetemes hitvallások olyan közös örökséget jelentenek a többi keresztyén felekezettel, amely alapja lehet a párbeszédnek azokban a kérdésekben is, amelyek további tisztázást igényelnek.


Barna Bálint
Képek: kre.hu, Wikpedia