Kiszabadítottuk a szellemet a palackból, és jó lenne, ha nem akarnánk visszatuszkolni oda – értékelte Lenkeyné Teleki Mária, a Dunamelléki Katechetikai Támogató Szolgálat vezetője az első dunamelléki református gyermekvédelmi konferenciát, amelyre 2026. szeptember 18-án került sor a budapesti Ráday Házban „Őrizni a ránk bízottakat” címmel. A palack visszazárásának a szándéka természetesen fel sem merült a résztvevők részéről és a nap célja sem a puszta teológiai, pszichológiai és jogi ismeretátadás volt, hanem az elindulás a közös gondolkodás útján. Lenkeyné Teleki Mária köszöntőjében így foglalta össze az előttük álló útnak a legfontosabb kérdését: „Hogyan válhatnak intézményeink, közösségeink valóban biztonságos hellyé a ránk bízottak számára?”



A konferencia Kaszó Gyula teológus, egyetemi adjunktus, lelkipásztor áhítatával indult Mózes első könyvének 21. fejezete alapján, amely azt beszéli el, hogyan tartotta meg Isten Hágárt és fiát, Izmaelt, miután Ábrahám elküldte őket a pusztába. „Egy család történetébe látunk bele, ráadásul egy nagyon megáldott és hívő családéba, ahol mégis felmerülhettek gyermekekkel kapcsolatos problémák, még gyermekvédelmi kérdések is” – fogalmazott az igehirdető, aki kifejtette: ezek a problémák és kérdések mindig egy folyamatba ágyazva érthetők meg, a konfliktus kirobbanását pedig több minden is eredményezheti. A konkrét történetben ez Izmael nevetése volt, aki inkább tárgya és eszköze a történéseknek, mint komolyan vett alanya. „Nem annyira vele, mint róla beszélnek” – fogalmazott a lelkész.

Hozzátette: habár fontos szerepe van ilyenkor az imádságnak, ez önmagában ritkán jelent megoldást, átfogóbb segítségnyújtásra, tettlegességre is szükség van. A kis segítség is segítség: Ábrahám egy kenyeret és egy tömlő vizet adott Hágárnak, amely óvatosságnak tűnik, de ezt megadni is felelősség, mert fontos helye van a folyamatban. Isten sem akar kimaradni a történetből, ő szólítja meg Hágárt, rámutatva, hogy a nehéz helyzetből is mutatkozhat kiút. „A mennyeinek le kell érnie a földig, úgy hoz változást. Ez a beavatkozás nagyon krisztusi ebben az ószövetségi történetben is. Isten szabadítást ad, erőforrást kínál és jövőt ígér, miközben tettekre hívja Hágárt is. Ma is megajándékoz mindannyiunkat a jelenlétével és ígérete szerint velünk marad a világ végezetéig.”



Nem eszköz – ajándék és felelősség
A ránk bízottak mint Istentől kapott ajándék és felelősség – ez volt a címe a teológiai alapokat tisztázó előadásnak, amelyet szintén Kaszó Gyula tartott. A lelkipásztor kiemelte: a
„szaporodjatok és sokasodjatok” parancsának való engedelmesség furcsa önzetlenség, mert valahol a saját jövőnkről is gondoskodunk az utódaink jövőjéről való gondoskodásban. A lényegi kérdés azonban az, hogy hogyan tekint az ember az utódjára, mit lát benne, elér-e oda, hogy ne valamit, hanem valakit lásson benne. Nem ritka, hogy a szülőnek a gyermek csak a kiteljesedő élet eszköze, akárcsak a róla való lemondás. Börtönlelkészként sokakkal találkozott a büntetés-végrehajtásban, akik úgy nőttek fel, hogy eszközként tekintettek rájuk.

„A 127. zsoltár is arra hívja fel a figyelmet, hogy az Úr ajándéka a gyermek. Tőle kapott biztosíték, de mindig több, mint eszköz, mert az Úr tulajdona, ahogyan mi is azok vagyunk. Az eszközzé silányítás ellenszere ezért az Istenhez való kapcsolódás, amely segít abban, hogy ajándékként, áldásként tekintsünk gyermekeinkre” – fogalmazott a lelkész. A szülő és a nevelt között kölcsönös felelősségnek kell érvényesülnie, amely Istentől indul ki, és az egymás iránti tiszteletben tükröződnie kell az Isten tiszteletének is. „Méltóságunk alapja az Úrhoz tartozás, a tulajdonában létel. Ebben láthatnánk eszközmivoltunkat is, de inkább a minket használó Úrra kell tekintenünk mind magunk, mind mások kapcsán.”

Kérdésekre válaszolva Kaszó Gyula kifejtette: olykor az egyház missziójában is eszközként jelenhet meg a gyermek, aki által eljuthatunk a családhoz. Ezen tetten kell érni magunkat és úgy szeretni a gyermeket, ahogy van. „A nemesnek gondolt céljaink, amelyeknek alárendeljük őket, valójában illuzórikusak. Amikor Krisztus azt mondta, hogy engedjük hozzá a gyermekeket, akkor nem a szüleiket hívta. A gyermek is megérzi, hogyan viszonyulunk hozzá, és ennek megfelelően fog nyitni vagy zárni.” A tanítványozásról elhangzott: ne sürgessünk semmit, mert egy folyamathoz kell kellő türelmet tanúsítanunk. Azokat, akiket ránk bíztak, a saját életünkön keresztül kell tanítanunk.



Amit a bántalmazott nem tud elmondani
Hirschné Schubert Judit pszichológus és Fókusz tréner a gyermekbántalmazás felismeréséről, következményeiről és a segítő közösség felelősségéről adott elő. Elsőként ismertette a gyermek alapvető szükségleteit. Ezek közül a biztonság az első, mert ez által tudunk kapcsolódni és kötődni, ezután következik minden más szükséglet. Ennek fényében is érdemes a traumákhoz közelíteni. „Traumáról akkor beszélünk, amikor történik valami, amire nem vagyok hatással, ezért addig ki vagyok téve neki, amíg valami hatékony stratégiát nem alkalmazok a feldolgozására. A trauma lehet nagyobb, egyszeri dolog, és lehet kisebb, többször előforduló dolog” – fogalmazott a pszichológus, hozzátéve: személyiségünk alapstruktúrája határozza meg, hogyan próbáljuk kezelni a traumákat. Gyermekkori hatások is megtaníthattak rá, milyen stratégiát alkalmazunk ilyenkor. A trauma úgy hat a gyerekekre, hogy a kötődés és a biztonság mellett a saját magukról alkotott kép is sérül, és gyengülnek a kognitív és testi funkciók is.

A gyermekbántalmazás a WHO meghatározása szerint a gyermekkel való rossz bánásmód, amely lehet fizikai bántalmazás, elhanyagolás, érzelmi és lelki bántalmazás, online bántalmazás, szexuális bántalmazás, vagy akár mást érintő bántalmazás szemtanújának lenni. Az elszenvedőjében működésbe lépő védelmi mechanizmusok – például a tagadás, a disszonancia stb. – valójában automatikus, többnyire nem tudatos módjai a feszültségcsökkentésnek. A bántalmazott gyermeknek több oka is lehet arra, miért hallgat: a szeretet, a félelem, a lojalitás, a szégyen és a függőség. Általában utólag úgy érzi, mintha vele lenne a baj. „Ha van legalább egy felnőtt, aki elfogadja és akire támaszkodhat, az már gyógyíthat. Figyeljünk a jelekre, teremtsünk biztonságos környezetet, semmiképpen ne faggatózzunk és ne nyomozzunk, inkább hallgassuk meg a gyermeket nyitottan, ítélkezéstől mentesen! Többször beszéljünk mindenkivel, akár egyszerre, és ha nem segít ez se, kérjünk külső szakmai segítséget!” – sorolta a lehetséges lépéseket az előadó.



A jogszabályoktól a gyakorlati képig
Győrfi Éva jogász, kommunikációs szakember, mediátor és tréner Fókuszban a gyermek legfőbb érdeke: érzékelés, felelősségvállalás, együttműködés az esetvitelben címmel tartott előadást, amely során elhangzott: a gyermekjogoknak van egy magja, aminek az elemei tartósak, minden más képlékeny, ezért bele kell fektetnünk az energiát abba, hogy képbe kerüljünk. A gyermekjogok alapját az ENSZ 1989-es Gyermekjogi egyezménye rögzíti. Ezt 196 ország írta alá, de a végrehajtása nem mindenhol azonos módon valósul meg. Magyarországon 1991-ben hirdették ki törvényként és már elérhető „gyereknyelven” írt változata is. Az aláíró országoknak ez többféle kötelezettséget is jelent, például ötévenkénti jelentéstételt. Középpontjában a „legfőbb érdek” elve áll: minden egyes esetben azt kell megvizsgálni, hogy mi a konkrét helyzetben a gyermek legfőbb érdeke.

A magyar jogrendszer leköveti mindezeket, de a jogalkalmazás gyakorlatában sok minden inkább eseti alapú mérlegelést követel, és nincs általános elv, amely mindenhol egyformán alkalmazható. A hazai gyermekvédelmet elsősorban a 1997. évi XXXI. törvény szabályozza, amelynek az elmúlt évtizedekben számos módosítása volt. Csak tavaly 50 olyan jogszabály készült, amely valamilyen módon érint gyermekjogokat, ezért a teljes jogi környezetet még gyermekjoggal foglalkozó jogászoknak is nehéz áttekinteni. A gyermekvédelem maga is többrétegű, ezen belül a gyermekvédelmi észlelő- és jelzőrendszerek működésének részletes szabályozása csak az elmúlt években valósult meg – ez egy gyermekjóléti szolgálatok által működtetett együttműködési protokoll, amely azt a célt szolgálja, hogy időben észlelhető és megszüntethető legyen a gyermek veszélyeztetettsége.

„Milyen állapotban van a hazai gyermekvédelmi rendszer?” – tette fel a kérdést Győrfi Éva, kiemelve: hiába vannak a jogszabályok, ha nincs pénz és emberi erőforrás a megvalósításra. „Nagyjából harminc éve nem tudunk olyan részletes elemzést adni erről a rendszerről, amely teljes és valós képet adna egyszerre. Ez azért baj, mert egyrészt ennek híján eredményességet sem lehet mérni, másrészt ideális esetben a jogszabályozás is valamilyen konkrét problémára születik, és amíg nem látom át a problémát, addig nem tudom azt jogszabályokkal megoldani.” Hozzátette: érdemes a 2026. szeptember 12-én megjelent Gyermekvédelmi szakmai diagnózis mind a 220 oldalát végigolvasni. Ebből kiderül, hogy vannak ugyan jó gyakorlatok, de több területen a rendszer maga is bántalmazó képet mutat. „A legfontosabb, hogy ne ártsunk és ne rontsuk tovább a helyzetet!”



Akkor is jelezzünk, ha bizonytalanok vagyunk!
A délutáni műhelyalkalmak közül a jogi műhely Győrfi Éva vezetésével a hazai észlelő- és jelzőrendszer szerepét vizsgálta. A feltett kérdések nyomán kiderült, hogy a műhelyen részt vevők közül többen is vannak, akik voltak már jelzőszerepben, és olyanok is, akik voltak már ezután esetmegbeszélésen is. Voltak páran, akik valamilyen formában már büntetőeljárásnak is a részévé váltak, és még többen, akik félnek attól, hogy ilyen helyzetbe kerülhetnek. Ez is rámutatott arra, hogy egyházunk hittanoktatói sem tudják kikerülni az ilyen eseteket, ezért jobb, ha tisztában vannak vele, hogyan kezeljék ezeket.

Elhangzott, hogy a jelzőrendszerhez kapcsolódó protokollok kötelező érvényűek, azaz a pedagógusoknak jelzési kötelezettségük van. Mivel a határhelyzetekre nem mindig kínálkozik jó válasz, ezeknél az eseteknél fontos a szakmai konzultáció és a bekapcsolódó csapat felelősségvállalása is. Figyelembe kell venni, hogy nem vagyunk nyomozóhatóság, nem az ő szerepükben vagyunk, és a valamire utaló jel még nem bizonyíték. „Ha nem vagyunk benne biztosak, nem értettük-e félre a jeleket, akkor is jelezzünk a protokoll szerint, mert inkább derüljön ki, hogy alaptalanul aggódtunk, minthogy meglegyen az esélye a mulasztásnak” – emelte ki Győrfi Éva. „A jelzés segítségkérés részünkről. Akiknek jelzünk, ők fogják mérlegelni a helyzetet.”



Szó esett még arról, hogyan kezeljük az olyan helyzeteket, amikor a bizalom és a titoktartás minket is hallgatásra késztet a protokoll szerinti jelzés helyett. Végezetül egy konkrét esettanulmányon keresztül lett bemutatva a hazai jelzőrendszer működése. Ebbe oly módon lettek bevonva a műhelyen résztvevők, hogy lépcsőzetesen haladtak előre az eset felderítésében és mindig elmondhatták, ők mihez kezdtek volna az adott lépcsőfokon – így csak fokozatosan derültek ki számukra a konkrét gyermek veszélyeztetettségének egyre megdöbbentőbb és egyre felkavaróbb részletei. Az eset egy valós történetet dolgozott fel, amellyel Győrfi Éva a munkája során szembesült.

Hordozni és letenni a terheket
A Hirschné Schubert Judit által tartott pszichológiai műhely fókuszában az állt, hogy mit tehetünk a bántalmazott gyermekekért és saját magunkért. „Ne kérdezgessük a gyermeket, csak figyeljünk rá! A meghallgatás nem kihallgatás” – fogalmazott a pszichológus. „Ha egy tizenegy éves kislány megváltozott, bezárkózik, feszült az apja közelében, romlott a teljesítménye, pedig a gyülekezetben korábban beszédes volt, az sok mindenre utalhat. Lehet kamaszkor, otthoni konfliktus, válás és bántalmazás is. Nem a mi dolgunk kitalálni. Mi csak figyeljünk oda a jelekre és arra, hogy a gyermeknek éppen mire van szüksége.” Egy résztvevői kérdésre felelve leszögezte: ha a főnökünk traumatizált, a beosztottjaként nem a mi dolgunk őt lelkigondozni, inkább fogjunk össze másokkal a helyzet kezelésében.

További kérdésekre válaszolva a szakember kifejtette: a saját dühünket konstruktívan kell levezetni, például testmozgással, hogy vigyázzunk másokra és a környezetünkre. Szorongás esetén pedig segít, ha az itt és mostban vagyunk jelen és arra koncentrálunk, hogy csak a környezetet és az aktuális tevékenységet érzékeljük. „Minket is megviselnek ezek a történetek, ezt hívjuk másodlagos traumatizációnak, és ennek a jeleit fel kell ismernünk magukon. A nehéz témákat nem szabad egyedül hordozni, kérjünk segítséget! Gondoljuk át, mi szokott segíteni nekünk a nehéz helyzetben és figyeljünk arra, hogy a nap végén mire lenne szükségünk.” Végezetül pedig kiemelte: a segítő embernek nemcsak az a feladata, hogy hordozza a másik terheit, hanem az is, hogy időnként le is rakja.


 

A Dunamelléki Katechetikai Támogató Szolgálat negyedik éve működik egyházkerületünkben, jelenleg a Missziói Támogatói Szolgálat keretein belül, de teljesen szabadon. Elsődleges feladata a hittanoktatók támogatása, ennek kapcsán akkreditált képzéseket, találkozókat és konferenciákat szervez. „Ha jól végezzük a munkánkat, akkor a hittanoktatás olyan biztonságos teret hoz létre, ahol a gyerekek fel merik vállalni sebeiket, történeteiket” – fogalmazott Lenkeyné Teleki Mária szolgálatvezető.

A konferencia kapcsán kifejtette: számos hittanoktatótól kaptak jelzést arról, hogy az általuk tanított gyermek viselkedésének megváltoztatása mögött bántalmazás áll, és nagyon bizonytalanok, hogy ilyenkor mit tehetnek. Ezért látták fontosnak a szolgálat munkatársai, hogy ezen a területen átfogóbb segítséget nyújtsanak. „A résztvevők azt is jelezték, hogy nagy hiányosságok vannak az ismereteikben a lélektan, a jog és a teológia oldaláról is, ezért volt fontos ezekkel az alapvetésekkel kezdeni, hogy tényleg minél magabiztosabban tudjunk mozogni abban a közegben, ahova el vagyunk hívva, és azok között, akik ránk bízattak.”

Hozzátette: az első konferenciát folytatás kell, hogy kövesse, mert itt nem lehet megállni, hanem Istenre figyelve el kell indulni ezen a közös úton. Szeretnének esetmegbeszélési lehetőségeket is felkínálni a hozzájuk fordulóknak, ehhez Ignácz Margit romológus, egyetemi oktató kínálta fel segítségét, aki hátrányos helyzetű és roma fiatalokkal foglalkozik. „Hálás vagyok azért, hogy olyan szakemberekre támaszkodhatunk, akik jártasak a témában. Fontos, hogy tanuljunk egymástól, és az is, hogy kérjünk segítséget és támogatást.”

Barna Bálint
Képek: Vargosz