A Forma–1 nyugati egzotikumként érkezett meg a vasfüggöny mögé 1986-ban, sokáig kiváltságnak számított, hogy valaki testközelből láthassa az autókat, a pilótákat. Ön hogyan került kapcsolatba a sportággal?

Ismertem és tudtam, miről szól, néhány futamot megnéztem a tévében, de nem számítottam rajongónak. Ekkoriban a Közlekedési Minisztérium közlekedési főfelügyeleti osztályán dolgoztam, a tárca pedig aktív szerepet játszott a pálya építésében és a verseny szervezésében. Így ért el hozzám a hír 1985 második felében, hogy sportbírókat keresnek, én pedig beadtam a jelentkezésemet. Hosszan oktattak minket a nagydíj előtt, utána minden évben továbbképzéseken kellett részt vennünk és vizsgáznunk, ha ismét menni akartunk. Nehéz elmondani, milyen izgalomban voltunk, amikor először munkába állhattunk – én az első évtől kezdve a bokszutcában és környékén foglaltam el a helyemet.

Az első Magyar Nagydíjon az 1986-os világbajnok, Alain Prost (McLaren) autója mellett.

Azok számára, aki nem vagy kevésbé követik a Forma–1-et: mi pontosan egy sportbíró feladata?

Több százan dolgozunk a bokszban és a pálya különböző pontjain, ezen felül sokan a támogató és kiszolgáló személyzet tagjaiként. A sportbírók jelzik a versenyirányításnak, ha valamilyen probléma adódik, ők azok, akik segítenek egy kicsúszott autó mentésében, a törmelékek összegyűjtésében, zászlókat kezelnek, de a bokszban például feladatunk a rendfenntartás, az autók felügyelete, hogy minden zökkenőmentesen történjen. A magyar sportbírók világhírűek, számtalan kollégámat hívták meg új helyszínekre, hogy betanítsák a helyi erőket.

Én a legfontosabbnak a rajtoltatást tartom: ilyenkor minden versenyzőnek van egy rajtoltató sportbírója, és egyedül rá számíthat, ha az éles startnál probléma adódik. Például, ha lefullad az autó, a kezét felemelve jeleznie kell, a sportbírónak pedig egyből jeleznie kell a veszélyt jelző sárga színnel a LED-panelen keresztül, nehogy a mögüle érkezők letarolják. Nem csak a Forma–1-ben, hanem a betétfutamokon is. Michael Schumacher különösen tudta, milyen fontos a rajtoltatója, én pedig igyekeztem mindig a legjobbakat rajtoltatni. Így tudtam pár szót váltani vele, Sennával vagy Prosttal, Hamiltont pedig már akkor én rajtoltattam, amikor még a Forma–1 előszobájában, a GP2-ben versenyzett (ma Forma–2 – a szerk.)

Sikerült?

Az első tíz nagydíjon mindig az a versenyző nyert, akit én rajtoltathattam!  Az ötödiknél már azt mondták, szólni kellene a versenyzőknek, hogy ha nyerni akarnak a Hungaroringen, akkor kérjék, hogy Pál Sándor rajtoltassa őket!

Ayrton Sennával (balra), Nelson Piquet-vel (jobbra fent) és Michael Schumacherrel (jobbra lent)

Melyek a legszebb emlékei a Magyar Nagydíjakról és a sportbírói munkáról?

Mindig nagyon vidám csapat jött össze, a szolgálat mellett három napig volt időnk egymás megismerésére. Sokakkal év közben is összejártunk, így összekovácsolódtunk. Ami a versenyeket illeti: az első Magyar Nagydíj természetesen feledhetlen, Piquet az egyes kanyarban előzte meg Sennát a győzelemért, aztán egy évvel később Mansellnek az élen gurult el a kerékrögzítő csavarja, ugyanő 1989-ben majdnem ugyanitt kerülte ki Sennát (a sportszakma máig vitatja, hogy e két esemény közül melyikről nevezte el a köznyelv Mansellről a Hungaroring 4-es kanyarját, de idén végre hivatalosan is nevet kaphat a dombon elhelyezkedő ív – a szerk.).

Szintén Mansellhez köthető, hogy sokáig itt ünnepelte a születésnapját, 1991-ben egy Skála nevű lovat kapott ajándékba, 1992-ben pedig nálunk lett világbajnok. Schumacher negyedik vb-címét szerezte itt 2001-ben, két évvel később pedig bemutatkozhatott az első hazai Forma–1-es pilóta Baumgartner Zsolt személyében. Emlékezetes Jenson Button legendás esős győzelme 2006-ból, Daniel Ricciardo sikere 2014-ből, amikor Hamilton egyedül rajtolt 2021-ben, illetve egy évvel később Verstappen a 10. helyről tudott nyerni. De mi szoktunk sorfalat állni a pilótáknak, amikor a verseny előtti parádéra vonulnak, ilyenkor le tudjuk őket fotózni – hosszú évekre visszamenőleg megvannak ezek a képek.

Az interjúra egy Pirelli-logós dobogós sapkát is magával hozott, ennek mi a története?

A 2015-ös Magyar Nagydíj díjkiosztója alatt terelgettük az embereket, és próbáltuk őket a kordonok mögött tartani, amikor egyszer csak megláttam, ahogyan a második helyen végző Ricciardo eldobja a sapkáját, és az felém repül. Vagy tízen ugrottak utána, de sikerült megkaparintanom.

Nyolc évvel ezelőtt én is ott voltam a Német Túraautó Bajnokság hungaroringi hétvégéjén, ahol az egyik bokszutcában kicsúszó pilóta olyan szerencsétlenül talált el egy ott álló pályabírót, hogy az egyik lábát amputálni kellett. Érezte magát valaha veszélyben egy versenyhétvége során?

Jól ismerem László Attilát, sokat dolgoztunk együtt, a balesete után pedig tudtunk neki támogatást adni a Te is segíthetsz! Támogató Alapítványon keresztül. A Forma–1-ben 1994 előtt nem volt sebességkorlátozás a bokszutcában. 1990-ben a Ferrari garázsánál álltam a vonal mellett, és emlékszem, Prost jött kerékcserére, majd egyből a csapattársa, Mansell is, utóbbinak azonban már nem volt hely, és nagyjából 200 km/h fölötti sebességgel húzott el, körülbelül tíz centiméterrel mögöttem. Iszonyatosan ijesztő volt. Egy másik hasonló eset egy kamionversenyen történt, ugyanis korábban más hungaroringi futamokon is sportbíróskodtam. A felvezető körre indítottam a mezőnyt, akik a jobb és bal kezem felől húztak el, a harmadik gép után már semmit sem lehetett látni a füsttől. Előfordult, hogy egy összetört autó egyik kereke a fejünk felett szállt el, egy kolléga lábára pedig rátolatott egy kamion. De egyébként egyik versenyre sem úgy indulunk el, hogy valami baj történhet. Ellenkezőleg: alig várom, milyen jó dolgok történnek majd velem.

Idén már a 41. versenye lesz, összességében hogyan tekint vissza sportbírói munkásságára?

Mindig nagy öröm, amikor elismerik, amit csinálunk. A Hungaroring ötévente ad jelképes ajándékot a Magyar Nagydíj sportbíróinak, a tavalyi, 40. évfordulós ünnepségen én voltam az egyetlen, aki a 40-es számmal díszített plakettet átvehette.

A 40. Magyar Nagydíj alkalmából díjazottak

Úgy gondoltam, ez remek alkalom arra, hogy abbahagyjam és végleg átadjam a terepet a fiataloknak, de a kollégák nem engedtek el ilyen könnyen, és a 70 év felett szükséges különleges engedélyek birtokában idén is ott leszek a pályabírók között. A sportbírók egyébként olyanok, mint a zarándokok: négyszer jártam végig az El Caminót, a peregrinók ott segítik egymást, ahol tudják. Hálás vagyok, hogy hosszú ideig az általam vezetett Magyar Plastiroute Kft. végezhette a Hungaroring karbantartási munkálatait – amíg én sportbíróként tevékenykedtem, 10-12 munkatársam folyamatosan ott volt a pályán. Ez jó referenciának bizonyult, a srácaim remekül dolgoztak és szerettek minket.

Melyek azok az alapvető értékek, melyeket a sportbírói munkája során sajátított el?

A pályán töltött időszak fegyelemre, kitartásra, pontosságra és állandó odafigyelésre nevelt az évtizedek során. Sok barátságot hozott, fontos volt mindig gondot fordítani a másikra, a mellettem dolgozóra, amely egy-egy veszélyesebbnek tűnő helyzetben mindannyiunknak biztonságot eredményezett. A szeretetszolgálatban is ez az egyik legfontosabb tényező: figyeljünk és segítsük a mellettünk lévőt, ettől leszünk kiegyensúlyozottabbak, ekkor érhetjük el kijelölt utunkat, és lehetünk sokkal hatékonyabbak.

Református berkekben leginkább úgy ismerik, mint budafoki presbitert és a Magyar Református Szeretetszolgálat korábbi kuratóriumi elnökét, illetve a már Ön által is említett Te is segíthetsz! Támogató Alapítvány vezetőjét. Hogyan fonódtak össze életének különböző színterei?

Isten úgy formálta az életemet, hogy soha nem tudtam elképzelni, mi fog következni egy-egy nagyobb fordulópont után. A Komárom–Esztergom megyei Dágról kerültem a debreceni refibe, ahol megismertem egy osztálytársamat, akit érettségi után feleségül vettem, így beházasodtam egy református családba. Lelkipásztor édesapja révén ismerkedtem meg a dunaalmási és az őrbottyáni fogyatékos otthonokkal, illetve a Székelyföldi testvéreink támogatásával. A cégem jövedelméből pedig finanszírozni tudtam a diakóniai útjaimat.

2006-ban ott lehettem a Magyar Református Szeretetszolgálat alapításánál, és tíz évig kuratóriumi elnökként vezethettem a szervezetet; fantasztikus dolgokat éltem meg ez idő alatt. A távozásom óta eltelt évtizedben a Te is segíthetsz! Támogató Alapítványon keresztül tudok segíteni a rászorulókon, főként Kárpátalján és Erdélyben, illetve itthon is. Hála Istennek, rengeteg segítséget kapunk, a céladományok célba jutnak, a fenntartást és minden egyéb költséget az alapítók fizetnek. Ami pedig a legnagyobb csoda: 23 évnyi házasság után megszületett a kislányunk, a ma már 28 éves Judit, ez pedig rengeteget adott az Istenbe vetett bizalmamhoz. Mindig valahogyan többet kaptam, mint amennyit megérdemeltem.

A gyülekezetünkben diakóniai gondnoki szolgálatot látok el presbiterként, hálás vagyok, hogy évről évre gyarapodunk, harminchoz közelít a különböző szolgálati ágak száma, e mellett két óvodát, egy általános iskolát és egy gimnáziumot is fenntartunk. Úgy vélem, egy gyülekezet akkor igazán életképes, ha ott működik a szeretetszolgálat, és minél jobban működik, annál egységesebb lesz a közösség.

Egyszer a diakóniai szolgálat és a Hungaroring is összefonódott: az őrbottyáni otthonban volt egy sajnos már elhunyt fiú, Lacika, aki arra kért, hogy vigyem el a Forma–1-es pályára. A vezetés készségesnek bizonyult, egy hétköznap beültettem őt és néhány társát egy kisbuszba, és megautóztattam őket: „Kapaszkodjatok, mert úgy fogunk száguldani, mint Schumacher!” – mondtam. Hónapokig emlegették az élményt. Amikor Lacika kapott egy új kerekesszéket, azt mondta nekem: „Egy baj van vele, hogy nincs rajta rendszám.” Kérdezem, mi legyen ráírva? „Vajda–1” – válaszolta. Nem sokkal később szerelmes lett egy szintén az otthonban élő lányba, és kérte: „Papa, csináltass még egy rendszámot, és az legyen rajta, hogy Vajdáné–2.”

Hogyan nyer erőt a mindennapokhoz?

Rendszeresen táplálkozom a Bibliából, a gyülekezetem hitéletéből, az adományozás emberformáló erejéből, Cseri Kálmán igehirdetéseiből, és miközben sportolok, utóbbiak szólnak a fülemben. Ez mindig helyre teszi a napomat. Ő mondta azt is, hogy Isten sok mindent tesz le nálunk, de nem azért, hogy mi használjuk fel, hanem azért, hogy továbbadjuk olyan helyekre, ahol nagy szükség van rá. Ez gyakorlatilag a mottómmá vált az ézsaiási ige (Ézsaiás 40,31) mellett: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”

Képek: Dezső Attila, Hungaroring, Pál Sándor-magánarchívum