Történelmi pillanat ez – hangzott el azon a konfirmáción, amelyre pünkösd előtt pár nappal, 2026. május 22-én került sor a Budapesti Fegyház és Börtön Kozma utcai épületegyüttesében. A jelző cseppet sem túlzó, hiszen itt – ahogy a legtöbb ilyen intézményben – nem fordult még elő olyan, hogy egy fogvatartott a fogsága idején konfirmáljon és ne várjon vele a szabadulásáig. Most azonban mégis ez történt, és Sándor Gabriella református börtönlelkésznek köszönhetően én magam is jelen lehettem ezen az eseményen, sőt, még egy rövid interjút is készíthettem a konfirmandussal, hogy első kézből ismerhessem meg azt az utat, amelyen elindult.

Tavaly ugyan beszélgettem a Börtönlelkészi Szolgálatról Gottfried Richárd börtönlelkésszel, börtönben azonban még sohasem jártam, ezért izgatottan és nagy kíváncsisággal érkeztem meg a körforgalom melletti főkapuhoz. A helyszín és az időpont is szimbolikus súlyt ad az eseménynek – futott át bennem. Egyrészt a börtön az Új Köztemető mellett található, ahol a Krisztusban elhunytak feltámadásra várnak, másrészt május 22-ről a Magyar Református Egységnap jutott eszembe, még ha azt a rákövetkező vasárnap szokás is megünnepelni. Feltámadás és egység – vajon mit tesz majd hozzá ez a kontextus a konfirmációhoz?

A biztonsági kapun átjutva hamar elszakadtam tér és idő kontextusától. Miután ugyanis leadtam minden holmimat a bejáratnál, az ajtók és rácsrengetegek között óra és telefon nélkül bolyongva hamar elvesztettem a tér- és időérzékemet. Hosszúnak tűnt az út a kápolnához, amely egyben könyvtár is. Nem tehettünk meg nagy távolságot, mégis olyan érzésem volt, mintha több határon át utaznánk – miközben arra kellett ügyelnünk, hogy semmilyen határt ne lépjünk át. A konfirmandus már ott várt ránk, és amíg a Magyar Evangéliumi Börtönmisszió a zenei szolgálatra készült, szép sorban érkeztek a többiek is. Mire a nyitóének végére értük, már minden széken ült valaki.



Magához ölelte a kegyelmet
„A tanítványok sokféle szorongásban voltak együtt a pünkösd előtti napokban, de imáik elűzték a félelmet” – ezzel a reménységgel köszöntötte az egybegyűlteket Bogárdi Szabó István volt dunamelléki püspök, aki röviden elbeszélgetett a konfirmandussal is. Ünnepi prédikációja Pál apostol rómaiakhoz írt levele 11. fejezetének 32. versére épült: „Mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön.” A püspök szerint e két tagmondat között, a kezdet és a vég között ott van a mi életünk, mindannyiunk élete, amely valójában Isten története az emberiséggel. Mindezt a börtön falain belül kapott noteszba jegyzeteltem le egy ott kapott tollal, hiszen behozni semmit sem lehet.

Az igehirdető kifejtette: kétféle ember van. Vannak, akik a Törvény uralma alatt élnek, és ha egyet is megszegnek a Tízparancsolatból, azzal mindegyiket megszegik. Mások a lelkiismeretükhöz próbálnak igazodni, ám „a lelkiismeret a legcifrább uraság”. A Törvény és a lelkiismeret is ítélet alá helyez minket, ha egyiknek sem engedelmeskedünk. Isten úgy mutatta meg örökkévaló hűségét és szeretetét, hogy szabad akaratunk lett, ezért lehettünk engedetlenek, de Krisztusért mindenkin meg is könyörül. „Amikor magadhoz öleled a kegyelmet, tudd, hogy Isten adta ezt neked” – fogalmazott Bogárdi Szabó István.

A konfirmációt Sándor Gabriella börtönlelkész vezette le, aki felkészítője is volt a fogvatartottnak. A tanítvány hite mellett a felkészültségéről is bizonyságot tett: szépen és magabiztosan felelt a Heidelbergi Káté kérdéseire és mondta el az Apostoli Hitvallást. Megilletődöttsége és könnyei pedig arról tanúskodhattak, hogy mélyen át is élte a kimondott szavakat. Rabtársai közül is voltak, akik valamennyire átérezték a pillanat ünnepélyességét, és sorban gratuláltak a frissen konfirmáltnak – akárcsak a Magyar Evangéliumi Börtönmisszió tagjai, akik régóta szolgálnak a börtönbeli közösségnek.



Botladozva halad tovább
Bár a konfirmandus a nevét és arcát – egyelőre legalábbis – nem vállalja a nyilvánosság előtt, szívesen mesélt nekem arról, hogyan jutott hitre és arra az elhatározásra, hogy konfirmáljon. Annak idején római katolikusnak keresztelték, de nem gyakorolta vallását. Szülőként elkísérte néhányszor a kislányát az iskolai kötelező hittanoktatás kapcsán a templomba, és ott az egyik szentmisén élte át első istenélményét. „Villámcsapásként ért a felismerés, hogy Isten van, és nekem is van” – fogalmazott. Ez az élménye azonban később elhalványult benne, és csak azután ébredt rá a jelentőségére, miután börtönbe került, ahol elindult a református hit felé.

Egy alkalommal több napra fogdába zárták, ahová csak Bibliát vihetett magával. Napokig egyedül volt ott Isten Igéjével, és elmondása szerint ekkor kötelezte el magát Jézus Krisztus mellett. Azóta minden nap olvassa a Szentírást, feljegyzéseket ír bele és igeszakaszokat tanul meg. Ézsaiás próféta könyve különösen kedves számára. Sok kérdés fogalmazódott meg benne, ezek vezetik. Verseket is ír és néha úgy érzi, mintha az Úr sugallaná ezeket. „A célom az, hogy egyre közelebb kerüljek az Úrhoz. A konfirmáció egy lépés ezen az úton, amin ugyan botladozva járok, néha visszaesve a rossz szokásaimba, de haladok tovább.”

A konfirmációra való felkészülés minden pillanatát élvezte, könyveket is kapott hozzá, amelyeket többször is átolvasott és amelyekről jegyzeteket készített magának. A tanulás útján most sem szeretne megállni. Háromnegyed évvel ezelőtt körvonalazódott benne, hogy szeretne elvégezni egy hittanoktatói másoddiplomás képzést, hogy másokon is tudjon segíteni. Legszívesebben a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió keretein belül oktatna hittant és harcművészetet, mivel harminchat éve foglalkozik ezzel. „Istennek tetsző munkát szeretnék végezni és a legbelsőbb béke felé törekszem” – foglalta össze céljait.



Horgony a valósághoz
Sándor Gabriella lelkipásztor tavaly novemberben kezdte el a börtönlelkészi szolgálatot és a lelkesedése azóta is kitart. Ebben elmondása szerint nagy szerepe van annak, hogy igyekszik mindenhez derűvel és humorral hozzáállni, és nem bosszankodni azon, ha nem működik valami. Korábban egy rövid ideig a férje is volt börtönlelkész az intézményben, amely így nem volt teljesen ismeretlen számára. Védi őt a jó munkatársi hangulat is, és az a hozzáállása, hogy nem olvassa el a hivatalos adatbázisban, hogy ki miért van bent. Szívesen meghallgatja erről a fogvatartottak történeteit, de nem ellenőrzi le ezeket.

A konfirmandusról elmondta: amikor megismerte, már elindult a hit útján. „Erős küldetéstudata van és a magatartásának a javulása arról tanúskodik, hogy mély változás zajlik benne. Látszik rajta, hogy nem egyedül van” – fogalmazott a börtönlelkész. Abban megállapodtak, hogy ugyan konfirmálhat a börtönben, de először úrvacsorázni majd egy gyülekezetben fog a szabadulása után. Próbál neki segíteni abban, hogy hittanoktatói tanulmányait még fogsága idején megkezdhesse, ez azonban egyelőre komoly nehézségekbe ütközik az online adminisztráció és a felsőoktatási rendszer rugalmatlanságai miatt.

A legtöbb rabnál fennáll a veszélye annak, hogy elvesztheti a kapcsolatát a valósággal és onnantól inkább a maga zárt világa körül forog, a kereszténység viszont nagyon jó horgony a realitáshoz és könnyen kivezetheti őket ebből az állapotból, vissza a valóságba – fejtette ki Sándor Gabriella. Éppen ezért ő a missziós célok mellett arra is törekszik, hogy ezt a fajta visszautat biztosítani tudja a rabok számára. Ennek fényében tartottak anyák napját és házasság heti alkalmat is. „Ha valaki nem ért meg valamit a prédikációból, sokszor elmagyarázzák neki mások, így egymást is tudják támogatni. A többi az Úr dolga.”

„...mindenkit egybezárt […] hogy mindenkin megkönyörüljön” – kísértek el kifelé az Ige szavai, amelyek most már számomra is horgonyok a valósághoz, így sem testben, sem fejben nem vesztem el a kapuig. A temető melletti körforgalomhoz érve ismét eszembe jutott a feltámadás és az egység kontextusa, és ráébredtem, hogy ennek fényében az egybezárt és a megkönyörült akár azt is jelentheti, hogy egyek vagyunk botladozásainkban és kegyelem által szabadulunk. Krisztus átlépett minden határon, hogy előttünk már ne legyenek lezárt határok – rácsok és kapuk. Pünkösdkor pedig kinyílt számunkra egy ajtó.


Barna Bálint
Képek: Budapesti Fegyház és Börtön