A délegyházi egyházközség immár tíz éve működik missziói egyházközségként, 2024. január 1. óta pedig anyaegyházközséggé vált, amely régi vágyának beteljesülését jelentette: önállóan, felelősen élheti meg küldetését. 2024 nyarán a gyülekezet előző lelkésze elfogadta a Bugyi Református Egyházközség meghívását. A közösség számára azonban Isten gondoskodott a folytatásról: helyettes lelkipásztori kirendeléssel érkezett Molnár Zsolt lelkipásztor és felesége, Molnár Réka hittanoktató, akik 2024. szeptember 1-jén kezdték meg szolgálatukat.  

A 2026. április 19-én, vasárnap délután megtartott beiktató istentiszteleten Balog Zoltán dunamelléki püspök hirdette az igét. Lukács evangéliuma 10. fejezetének 16-20. versei alapján elsőként arról beszélt, hogy a kapott felhatalmazás nem az egyházi méltóságoktól, hanem a feltámadott, élő Jézus Krisztustól származik. Hiszen „aki titeket hallgat, engem hallgat”, azaz Krisztust hallgatja. A szentírási szakasz folytatása pedig rámutat: aki elutasítja azt a beszédet, amely Isten Lelke által szól, az valójában Jézust és az Atyát utasítja el, aki nélkül elveszett.

A szolgálat kiváltsága és felelőssége igazi súlyként nehezedik az igehirdetőkre is. A lelkipásztori rutin gátja lehet annak, hogy ebben a felelősségben mondjuk és hallgassuk Isten igéjét. A 72 tanítvány akkor úgy tért vissza Jézushoz „próbaútjukról”, hogy hozták az áldást, az örömöt, hogy sikerült, hogy még az ellenség sem vett erőt rajtuk. Egy lelkipásztor átéli ezt is, ami kívülről sikernek tekinthető, de azt is, amikor hanyatlás áll be, például amikor fogyóban van egy gyülekezet. Jézus figyelmezteti tanítványait, hogy ne a sikerre építsenek, mert az bizonytalan talaj.

„Ha a szolgálatod gyümölcseire akarod építeni az életedet, a tanítványságodat, akkor előbb-utóbb el fogsz bizonytalanodni. Ha arra építjük az életünket, amit tettünk, akik vagy amik vagyunk, az csapdája lehet a lelkipásztor életének is.” Arra építsetek, amit Jézus mond: „annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben” – hívta fel a figyelmet a püspök. Sőt, nemcsak a mennyben van felírva a nevünk, hanem bele van metszve Krisztus átszegzett tenyerébe. „Ez mutat arra, hogy áron vétettél meg; ebből indulj ki” – emlékeztetett az elöljáró. „Lelkipásztorotok jó családból érkezik, van mire építeni: olyan családi múlt és jelen, amelyben ott a helytállás, és a nagyon nehéz kárpátaljai helyzet ellenére is van öröm, felszabadultság is. Mégis azt mondom, hogy ne erre építs – még ha ebből tanultál is –, hanem a bizonyosságra, hogy a neved fel van írva a mennyben.” Balog Zoltán végül imádságában megköszönte Istennek az ifjú lelkipásztort, az ide vezető útját, azt a családi és egyházi közösségét Kárpátalján, amely lelkészeket indít el a szolgálatra újra és újra, és hálát adott a befogadó délegyházi gyülekezetért is.

A beiktatás szolgálatát Takaró András, a délpesti egyházmegye esperese végezte. A beiktatás üzenete az, hogy az egyházmegye lelkészi kara, a traktus eljön, áldást kér az új lelkipásztor életére, és befogadja közösségébe – osztotta meg. Átadta Molnár Zsoltnak a beiktatás két jelképét: a templom kulcsát és az egyházközség pecsétjét. Majd személyes szavakkal fordult hozzá és feleségéhez: „Haza jöttetek, és kívánom, hogy ezt így is éljétek meg, és ezzel a szívvel, haza érkező lélekkel végezzétek az Isten által rátok bízott csodálatos szolgálatot.” Végül áldást kért Molnár Zsolt szolgálatára a meghívón is olvasható igeverssel: „Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat.” (2 Kor 4, 5).  Az áldásmondások sorát a jelen lévő palástos lelkésztársak folytatták, végezetül a püspök áldotta meg igével a beiktatott lelkészt feleségével együtt.    

A nyilvános presbiteri gyűlésen a köszöntések következtek. Elsőként a lelkipásztor édesapja, id. Molnár Zsolt, a verbőci egyházközség lelkésze beszélt. Két bibliai idézetet és egy kedves családi életképet villantott fel az ifjú lelkész gyermekkorából. Hitét fejezte ki, hogy fia Isten akaratából lett lelkész. Ők azért imádkoztak, hogy Isten a már kisgyermekként megnyilvánuló szándékot ne csak mélyítse, hanem tűzzel töltse meg. „Ma ez a szándék kiteljesedett. Számunkra ez olyan, mint egy gazdának nagy gondossággal nevelt legszebb gyümölcse. Itthon vagy” – erősítette meg –, „mert Isten ide vezetett. Ő az, aki ezt így kimunkálta” – vallotta meg a kárpátaljai tiszteletes.

Bóna Zoltán, Délegyháza korábbi, templomépítő, gyülekezetalapító lelkipásztora személyes hangon azzal kezdte mondandóját, hogy a fiatal lelkész akár az unokája is lehetne. Közös gyökérként említette Kiskunlacházát és a környező tanyavilágot, ahonnan a délegyházi reformátusság indult. Voltak olyan időszakok, amikor a gyülekezetmentés- és megtartás kapott nagyobb hangsúlyt, máskor pedig az építkezés, az infrastruktúra fejlesztése. „Vállald nyugodtan ezt a váltakozó hangsúlyt, szépüljön, bővüljön az infrastruktúra, és közben növekedjen azoknak a száma, akiknek a neve a mennyben fel van írva, és erről bizonyságot is tesznek!” – kívánta az új gyülekezetvezetőnek. 

„Úgy van rendjén, ha egy diáknak a tanára először atyjává lesz, aztán testvérévé és végül barátjává. Ez megadatott nekem és hálás vagyok érte Istennek” – fogalmazott köszöntőjében Hős Csaba, a Károli egyetem adjunktusa, felcsúti lelkipásztor. Arról is beszélt, hogy bár a teológián tanította Zsoltot, mégis kölcsönösen tanultak egymástól: ő tanította neki az igehirdetésnek „a szenvedésbe ágyazott gyönyörűségét”, maga pedig tanult tőle szelíd határozottságot, amivel mintává és példává lett számára a zsenge korú teológus, és ezt meg is köszönte most neki. „Vess a szívekbe élő igét, krisztusi indulatot, igaz magyarságot, és meg fog áldani az Úr Isten a szolgálatodban, családod, gyülekezeted, egyházad közösségében!” – fejezte ki jókívánságait.

Riebl Antal polgármester beszédében a lelkészi hivatás szépségét és ugyanakkor rendkívüli nehézségét, felelősségteljes kihívásait méltatta. „Teljes szívemből kívánom, hogy azt az isteni megbízást, hogy őrizze és pásztorolja nyáját és mindenki felé sugározza az isteni szeretetet, egész településünk és hazánk javára végezze; úgy, ahogyan megismertük és teszi ezt azóta is közöttünk.”

„Hisszük, valljuk, hogy a gyülekezet nem cél, hanem eszköz. Hisszük, hogy az igére figyelő, azt befogadó testvéri közösség hivatása és küldetése az, hogy a tanítottak tanítvánnyá legyenek, akik bizonyságot tesznek szóval, szolgálattal, és megváltott életükkel az Üdvözítőről és a megmentő kegyelemről” – hangzott Pocsai István gyülekezeti főgondnok köszöntésében. Hálát adott a közösségben megtapasztalt isteni gondviselésért, vezetőjük és az igehirdetés szolgálatáért, hozzáfűzve, hogy „az ige a legfontosabb életfeltétel”. „Imádkozunk az igehirdetés és a pásztorlás közöttünk végzett szolgálatáért, az igét befogadó szívekért, a gyülekezet tagjainak megtéréséért, hitre jutásáért, szeretetben való közösségéért” – ígérte.  Végezetül átadta a gyülekezet ajándékait: Molnár Zsoltnak a most készülő lelkészi palást fotóját, feleségének, Rékának pedig egy rózsacsokrot.

Molnár Zsolt beiktatott lelkipásztor válaszában rámutatott: Isten nagy történetének részesei vagyunk, majd részletesen számba vette mindazokat az alkotóelemeket a „Mester asztalán”, amelyek személyes történetét, szolgálatra való felkészítését segítették. „A szolgálat nem a miénk, hanem az Úré” – szögezte le. „Kicsik és nagyok között vágyom Krisztust hirdetni. Őt, aki széthulló világunkban és benne életünkben sarokkővé lehet. Ő azért hívott el bennünket, hogy elmondjuk és megéljük, hogy vele van tovább, vele van igazi folytatás” – fejtette ki céljait. Hálát adott az élő gyülekezetért, hogy itt hirdetheti az igét, amely lüktetést ad az életnek. „Legyen a Mester alkotása ez a lelki közösség, amely olyan otthon, ahol mindenkinek van helye, ahol önmaga lehet; ahol átélhető Krisztus szeretete, megváltó ereje és szabadítása” – foglalta össze végül vágyait, elképzeléseit a fiatal lelkész.

Püspöki áldással, a Himnusz eléneklésével, majd a művelődési házban megrendezett szeretetvendégséggel zárult az ünnepi alkalom.  

Képek: Vargosz