Keresztény emberként szeretnénk, ha felnyílna a szemünk arra, hogy Isten kiket hív el vezetőnek akár a gyülekezeteinkben, akár nagyobb egyházi szinteken. Másfelől, jól tesszük, ha felmérjük, kinek milyen képességei vannak, ki mit tett le az asztalra, mennyire hiteles. Hogy lehet mindezt egyszerre érvényesíteni?

Számomra ez a két szempont két külön szinten mozog. Amikor valaki szolgálatot vállal, fontos, hogy a közösség ismeri, látja az erősségeit, a gyengéit, a képességeit, a gyümölcseit, a múltját, és ez alapján bíz rá felelősséget. Ez arról szól, hogy most mit látunk és kit bízunk meg. A Jákób elhívását és életútját vizsgáló bibliatanulmány viszont mélyebb szintről akarja megragadni a kiválasztás kérdését. A vezetővé válás mély formálódás és folyamat, amitől persze nem független, hogy hová jutottunk eddig az életünkben. A kérdés tehát az, hogy mire figyeljünk. Mivel ez a tanulmány az ifjúság évében készült, azon gondolkodtam sokat – szembesülve a saját szívemmel is –, hogy egy idősebb generáció tagjaként hogyan tekintek a fiatalabbakra vagy a saját életemet nézve is hogyan gondolom át, hogy Isten min keresztül szólít meg, hív el, formál. Tehát nemcsak azt veszem figyelembe, hogy hol tartanak vagy tartok most, hanem hogy mi lehet Isten terve a jövőre nézve.

Jákób maga is botrányos figura, akiből Isten vezetőt formál, miközben jó értelemben véve megtöri. Látjuk, hogy hosszú utat járt be. Hogy tudunk jól állni a fiatalok mellé: számolva azzal, hogy a jövő vezetője nem máról holnapra érlelődik ki, ugyanakkor megadva nekik mindazt, ami ahhoz szükséges, hogy egy nap akár vezetőkké lehessenek?

Elsősorban a saját magam belső érzéseire tekintek: nagyon könnyen tudok ítélkező lenni. Ha valaki szétesett, megbízhatatlan, nem tud fókuszálni, nem kitartó vagy állhatatos, akkor könnyebben legyintek rá. Ám ahogy végigdolgoztam Jákób életét újra, felismertem, hogy sokkal nagyobb türelemmel, nagylelkűséggel és kegyelemmel kell lennem, lennünk a következő generáció iránt, mert Isten felfoghatatlanabb módon munkálkodik, mint azt mi gondoljuk. Ami nem jelenti azt, hogy nem kell melléjük állni, kihívásokat adni, inteni, tanítványozni, nem kell nemeket mondani, amikor nagyon mennének előre, de még azt látja róluk egy idősebb vezető, hogy nem ott tartanak. Kell tudni szeretettel szembesíteni, ki kell tudni mondani, hogy nagyon tehetséges vagy, erős képességeid vannak, de a jellemeddel ezen meg ezen a ponton súlyos hibák vannak, nem tudsz még oda beállni. Csakhogy e mellé odatenném azt a felszabadító szemléletet is, hogy Isten szuverén módon dönt és hív el embereket. Ez bennünket, idősebb vezetőket hív a saját életünkre való rátekintésre, annak a meglátására is, hogy mi is csak kegyelemből vagyunk, akik és ahol vagyunk, és mi mindenen vezetett és formált Isten bennünket is.

A könyvedben rámutatsz, hogy noha a lelki vezetők az evangélium alapján lesznek vezetőkké és az üzenetük is az evangélium, gyakran mégsem az evangéliumból és nem az evangéliumban vezetnek. A magam számára úgy fordítottam ezt le, hogy a kommunikációban például az erődemonstráció helyett a sebezhetőség vállalása lehet ilyen. Segíts jobban megérteni ezt! Hogy látod, mit jelentene az evangéliumból vezetni és az evangéliumban megmaradni vezetőként?

Miközben van egy egyéni lelkiéletünk, amelyben hallgatjuk az Isten szavát, megharcolunk harcokat, bűnbánatot tartunk vagy épp felismerjük, ha bezárul egy kapu, és akkor talán másfelé megyünk – valahogy mindez egyéni szinten marad. Az a tapasztalatom, hogy egy egyházi testületben – legyen az presbitériumi gyűlés vagy más szintű összejövetel – elhangzik először egy áhítat meg egy imádság, amivel meghívjuk Istent, és utána leülünk, és egy más nyelven, más erőtérben vagy valóságban kezdünk gondolkodni, tervezni, dönteni, átgondolni a lehetőségeket. Azaz, mintha az Isten országának az erőtere, a nyelvezete, a valósága az egyéni személyes kegyességből nem tudna kitörni és áthatni azt, hogy egy testület hogyan vezet vagy működik. Szóval leülünk, imádkozunk, és utána megbeszéljük pénzügyileg, gazdaságilag, néha akár – ez még szomorúbb – hatalomtechnikailag, hogy mit hogyan kell csinálni, hogy elérjünk valamit. A saját életemben van egy korábbi tapasztalatom arról, amikor megadatott az az ajándék, hogy nem volt meg ez a dichotómia: a gazdagréti gyülekezet korábbi lelkészeként a presbitériummal ezt éltem meg.

Hogy lehet elérni ezt a kultúraváltást?

Egy testület akkor fog tudni lelki értelemben Istenre figyelve vezetni, ha mély személyes kapcsolatokat ápolnak a tagjai egymással, amiben meg kell, hogy jelenjen a sebezhetőség. Ez azért is nehéz, mert időigényes. De mi azt értettük meg a gazdagréti presbitériummal, hogy amilyen a mi egymással való közösségünk, valamilyen módon az fog kihatni, „átcsorogni” a gyülekezetre. Ezért nem csak az ügyek mentén találkoztunk, hanem hasonló mennyiségű időt töltöttünk a személyes életünk megosztásával, az egymásért való imádsággal, az egymásról való tudással. Ebből születhetett meg az a bizalmi légkör, hogy az évente két presbiteri elvonulásunkon, ahol a gyülekezet életére visszatekintettünk és kiértékeltünk, elég komoly döntéseket is meghoztunk, hogy merre megyünk tovább. Például azt, hogy 2008-ban, a válság évében belevágunk egy építkezésbe. Ezek olyan döntések voltak, amit meg tudtunk vizsgálni imádságosan, Istenre figyelve, egymást meghallgatva és keresve azt, hogy mire mozdul rá együtt a szívünk. Ez az a közösségi vezetés, amire a könyv végén utalok.

Ha nem tudunk egyre inkább ebbe az irányba menni, akkor megmarad a dichotómia: van egy egyéni hívő életünk, és van egy sokszor attól távoli és bizonyos értelemben sokszor bűnös működés is, amelyben a sebzettségeink, a bizonytalanságunk, az aggodalmunk, az ambíciónk formálja az életünket, és nem a Krisztus jó illata jelenik meg benne.

A közösségi vezetés tehát a személyes kapcsolódásban és a közös útkeresésben valósulna meg – ez azonban időigényes. Ez azért is problémás, mert az intézményes egyházat nehéz lenne nem ügyvivői hatékonysággal vezetni...

A működésmódjaink, a beidegződéseink megváltozása nem várható el gyorsan. Isten erőteljes munkájának kell történnie, ami túlhív bennünket a meglévőn: szembesülnünk kell azzal, hogy Isten ezt a részét az életünknek megítéli, és azt mondja, hogy nélkülem csináljátok, amikor erőből, aggodalomból, kontrollból, manipulációból működtök. Mindannyian ilyen énközpontúan működünk alapvetően, de ha Isten Lelke megajándékoz bennünket egy evangéliumi megelevenedéssel, akkor ennek az erejével apránként el tudunk indulni ebbe az irányba a kisebb közösségeinkben, testületeinkben.

Az idő nyomása mindig ott lesz. Jézus viszont azt mondja, hogy nélkülem semmit sem tehettek. Amikor sok mindent meg tudunk tenni, a világunkra jellemző aktivizmus és teljesítménykényszer kísért. Pedig az elsődleges feladata minden lelkipásztori vezetőnek az ige és az imádság, ehhez kell visszatérnünk a megfelelő emberek segítségével, akik jobban viszik a pénzügyi, adminisztratív és gazdasági ügyeket, és ugyanabban a lelki közösségben vannak. Nem könnyű ezt megváltoztatni. A kultúraváltozás évek, évtizedek munkája, és csak akkor történik, ha Isten hoz valami friss megújulást, Lelkének valami olyan munkáját, ami mindannyiunkat szíven üt, és azt mondjuk, hogy Uram, könyörülj rajtunk, máshogy szeretnénk csinálni. Én ezért imádkozom évek óta.

Szóval Istentől függjünk, a körülmények előzetes kontrollálása helyett tegyük ki magunkat a jelenidejűségnek.

Tudjuk, hogy Isten hova hív: önmagához – ennek a gyümölcseként születik az egyházi kultúra változása. De ez csak egyéni, személyes változásokon keresztül tud megtörténni. Ha egy lelkipásztor elkezd változni, és van mellette egy-két presbiter, elkezdenek együtt imádkozni, elkezdik így szeretni, hívni a többieket, akkor változhat abban a körben valami. Felülről nem lehet parancsra megváltozni, de a más hang, a más nyelvezet talán előmozdíthatja ezt.

Jákób életében a szembesülés után a küzdelem következett, és abból fakadt a győzelem. Nem írod le a könyvben a hitetlenség szót, de bennem így visszhangzott, amit leírtál: a hit nem pusztán annyi, hogy most már én is vallom, hogy az a világmagyarázó narratíva az igaz, ami a Szentíráson átível, hanem a hit akkor élő, ha át is járja az életünket. Hogy biztatnál minket, mely pontokon tudjuk a hitet a való életben megragadni? Az attitűdre gondolok, nem csak arra, hogy mit jelent Krisztust követni.

Az igaz hit a Heidelbergi Káté szerint bizonyos ismeret és szívbéli bizalom. A megtérésben és az újjászületésben megkapjuk a hit ajándékát: már nemcsak azt tudjuk, mi a kereszténység alaptanítása, vagy hogy miben más a hívő, mint a névleges keresztény, hanem személyessé vált a megtérés és az újjászületés. Szívbéli bizalom is ez, amit a Szentlélek az evangélium által gerjeszt bennünk. A hitben járás folyamatosan ez. Mert a biztos ismeret megmarad, sőt egyre erősebb lesz az évek során. Ezért tudunk beszélni az evangéliumról, a Szentírás hitelességéről, Isten gondviseléséről, arról, hogy Isten az, aki megtart, nem kell félnünk, benne bízhatunk. Ezek igaz valóságok. De azzal a tudatossággal is kell élnünk, hogy mindezek az igazságok, ismeretek életünk egy adott időszakában mennyire párosulnak a szívbeli bizalommal. A szívünkben az evangélium valóban munkálja azt a bizalmat, Istenre hagyatkozást folyamatosan, miszerint nem csak tanítom, hogy Jézus alázatra hív, hanem megvizsgálom, mit jelent ez konkrét helyzetben, amikor például vezetőként vagyok jelen. Vagy mikor van az, hogy félelemből vagy kontrollból vagy ambícióból cselekszem? Meg tudom különböztetni a szívemnek az igaz és hamis motivációit egy-egy megnyilvánulásban, döntésben? Egy közösséget mi vezet adott pillanatban? Istenre hallgatunk és oda megyünk, ahová Ő hív? Vagy azt mondjuk, hogy ebben a pályázatban most pénz van, meg kell ragadnunk...

A kérdés nem az, hogy valami rossz vagy jó, hanem hogy a jó és az Isten szerint való jó között mi a különbség.

Úgy is mondhatom ezt, hogy az óember megöldöklése nem más, mint az, hogy ki-ki felismeri, mi az ő habituális bűne vagy bűnös mintázata. Jákób életében ez az ügyeskedek, manipulálok, csalok. Ez egy típus, van sok más típus is. Az, hogy Jákób kegyelmet és új életet kapott, önmagában még nem változtatta meg a szívét. Egy életre szóló történet, hogy a vezető ismeri a sebzettségét, a megtörtségét – jó esetben úgy, hogy az már az Isten világosságába került –, de azért van szükségem a többiekre, és velük a személyes, bensőséges kapcsolatra, mert e nélkül az Istennel való kapcsolódást csak az egyéni életembe illesztem be, és akkor nagyon könnyen megtörténik az, hogy egyedül fogok vezetni. Ráadásul, egyre inkább ebből a torz, bűnös mintázatból, ami még így-úgy visszajön, megjelenik, hiszen nem lettem tökéletes, és ha önmagamból vezetek, az torzulásokat eredményez a döntéseimben is.

A felelősségünk tehát az, hogy a bizonyos ismeret az evangélium alapján napi megtéréssé, valósággá váljon az életünkben: megöldököljük a bűnt és felöltözzük az új embert, és ebből fakadhassanak döntések a közösségeinkben.

Fontos, hogy legyenek a vezetők mellett társak, akik elszámoltatják, akikkel kapcsolódhatnak, akikkel imádkoznak egymásért, állítod, de írsz arról is, hogy sokszor a közösség sem az evangéliumi vezetést várja el a vezetőjétől. Mi lenne a jó hozzáállás az evangéliumi közösség részéről?

Gazdagréten volt egy kedves presbiter bácsi, aki a templomépítés időszakában, amikor kérdés volt, hogy mikor lesz egy kicsit több pénz, hogy haladunk, rendszeresen megkérdezte, hogy na, van valami jó hír, András? És mindig azt mondtam, hogy édes Vilmos, a jó hír az evangélium. Tény, hogy ha a testület, például a presbitérium működését alapvetően a gazdasági szükségszerűségek határozzák meg, akkor azt fogják elvárni, hogy lelkészként így viszonyulj ehhez a kérdéshez. Egy másik alkalommal ki is fakadtam: Uram, az én koncepcióm az, hogy adsz evangéliumi ébredést, hiszen a pénz ott van az emberek szívében. De milyen gyenge ez szemben a racionális valósággal? Azzal, hogy nem látjuk a pénzt. Merjük hinni, hogy az evangélium erejében az anyagiakra is benne van a válasz? Remegve mondom ezt most is.

Isten vezetésének a megértése mennyiben múlik a belénk elhelyezett mérlegelési képességen, és mennyiben múlik a megkülönböztetés ajándékán, ami felülről adatik?

Az elmúlt három hónapban többször, több formában beszéltem az imádság, a belső szoba, a megkülönböztetés témájáról teológusoknak, lelkészeknek, presbitereknek. Szabó Imre egykori fasori lelkipásztor, budapesti esperes naplóit használtam, az ő imádságait és reflexióit. Egyre jobban megrendít, hogy a nélkül az imádságos élet nélkül, ami a belső szobában történik, ahol ő is tusakodott Istennel a legkülönbözőbb kérdésekben, nem fogjuk tudni megérteni Isten vezetését. A saját életemben legalább hároméves folyamat volt, mire megértettem, hogy miért hív Isten arra, hogy elengedjem a gazdagréti gyülekezetet. Ez nem volt kis dolog nekem, sok minden végbement bennem közben. Azt látom egyre inkább, hogy az életünknek ezeket a nagyobb változásait, váltásait akkor tudjuk Istenre figyelve meglépni, ha ott van ez a folyamatos figyelem.

Egy esperes mondta egyszer: milyen érdekes, hogy Isten valahogy mindig mindenkit a nagyobb hely felé vezet. Ez részben azért is van, mert ahogy előre jutsz, idővel elismerhetnek, ha jól munkálkodtál, nagyobb felelősséget kaphatsz. De valószínűleg az is benne van, hogy nem feltétlenül tudunk elindulni a kockázatos, az innovatív felé, ahol elveszítjük a biztonságot, a már ismertet. Nem is nagyon van a képzeletünkben, hogy Isten vezethet „lefelé”.

Tervezni kell, de a tervezés Isten előtt történő valóság. És ha az Istent hallgatva tervezünk, akkor lehet, hogy nagyon máshol fogjuk találni magunkat, mint amit e nélkül gondolnánk arról, hogy hová szeretnénk menni.

Említetted, hogy megkülönböztetni akkor kell, amikor jó és jó között kell dönteni.

A jó és a rossz közötti döntés annak a kérdése, hogy tudatosan, világosan nem az engedetlenséget, nem a bűnt választom. De mikor a jó meg a jó között kell döntened például az elhívásodról, ott meg kell próbálni valahogy megkülönböztetni. Azt hiszem, hogy Isten szabadságot ad ebben. Kétszer is volt ilyen megélésem a gazdagréti gyülekezettel. Az egyik a már említett 2008-as, amikor arról kellett dönteni, hogy továbbmegyünk-e az építkezéssel, amikor adósságunk van és válság van. Mélyen ott volt bennem, hogy bármit is csinálsz, András, szabad vagy. Mehettek is, meg nem is. Szóval, nem úgy jött az Isten vezetése, hogy ha ezt nem teszed, akkor kudarcot vallasz, mert a jó és a jó között kellett dönteni. Várhattunk volna még egy vagy még öt évet. És ez a szabadság tette fel a kérdést, hogy rendben, merem-e hinni? Bele merünk-e lépni? Ebből a szabadságból tudtam azt mondani, miközben ott volt mindannyiunknak már ez a meggyőződése, hogy oké, menjünk. Néha van ilyen döntési lehetőség, és nem úgy van, hogyha az egyiket választod, akkor lehet, hogy Isten haragudni fog, mert elrontod. Az akkor van, amikor a rossz meg a jó között választasz. Amikor a jó meg a jó között választasz, akkor Isten szabadságot ad. Van egy vágya, hogy Ő mit szeretne, de azt tapasztalom, hogy nem erőszakolja rád.

Foglalkoztunk a jövővel, de beszéljünk a jelenről is! Azt állítod, hogy a jelenlegi vezetőknek már az utánpótlásról is gondolkodnia és gondoskodnia kell.

A vezetésben kulcskérdés a sáfárság: semmi sem a tiéd, mindent csak kaptál. Ami azt jelenti, hogy a szolgálatban kapsz felelősséget, teret, egy területet, esetleg embereket vezetsz, akár ifivezetőként, akár gyülekezetvezetőként, presbiterként vagy házicsoport-vezetőként. A nyelvezetünk sokat elmond erről. Soha nem mondtam azt például a gazdagréti gyülekezetről, hogy az én gyülekezetem. Nagyon sokszor azonosítjuk magunkat a szolgálatunkkal meg a magunkénak tekintjük azt, mert ebből nyerünk – úgy, hogy észre sem vesszük – hamis identitást. Amikor eljöttem Gazdagrétről, volt egy pont, ahol nagyon mélyen feltettem a kérdést, hogy kicsoda Lovas András a gazdagréti gyülekezet nélkül? Elvesztem a helyet, a nevet, pozíciót, mindent, belépek valamibe, ami megfoghatatlan, új készségeket kellene tanulnom, odaadom az igehirdetésnek egy gyülekezetben történő heti szintű gyönyörű szolgálatát.

Akkor tudod a szolgálatot átadni, ha nem azonosultál vele hamis módon, azaz végig sáfárnak tartod magad, és tudod, hogy a szolgálat Istené. És ha utánad megszűnik, akkor is Istené. Ha továbbmegy szépen és megáldja Isten, akkor is Istené; és ez nem minősít téged, az értékességedet, a szerethetőségedet, mindez nem ezen múlik. A munka, ami Isten egyik legnagyobb ajándéka és áldása, könnyen lesz bárki számára bálvány, amiből az identitását eredezteti.

A másik, hogy a szolgálat akkor tud növekedni és sokszorozódni, ha növekszik és sokszorozódik az Isten által elhívott, szolgálatba beálló emberek száma. Itt megjelenik tehát a figyelem, a delegálás, a tanítványozás is.

Szeretnénk látni, hogy az Isten országa növekszik, akár 5 lélekről 10-re, akár 50-ből 500-ra a gyülekezetben, mondjuk tíz vagy húsz év alatt. Isten tehát egyrészt munkálja ezt, mert Ő hív el embereket oda, ahol növekedést akar. Jézus azt mondja, hogy kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön szolgálókat az aratásába – imádságban kérni kell, hogy Isten támasszon új vezetőket. Másrészt, ez figyelmet is jelent, hogy nézed őket, hogy kinek mire van ajándéka, és elhiszed, hogy Istennek lehet elhívása olyan embereken, akik sok szempontból még tökéletlenek, nálad bizonyos dolgokban még biztos, hogy gyengébbek, éretlenebbek, de elkezded segíteni őket a növekedésben.

Nehéz a jelenben értelmezni, hogy most miben vagyunk, és ma mit kell ahhoz változtatni, hogy holnap másképp legyen. Mindig utólag értelmezzük, hogy mi történt velünk, és ezt általában kudarcnak minősítjük. Arról beszélünk leginkább, hogy az egyház milyen lehetőségeket szalasztott el, mi milyen lehetőségeket szalasztottunk el. Jákób története rávilágít arra, hogy Isten az emberi gyarlóság ellenére is írja a maga történetét. De mi a mi felelősségünk abban, hogy jól íródjunk bele ebbe a történetbe? Mi múlik ezen valójában? Mit lehet veszíteni, ha nem így teszünk, és mit lehet nyerni, ha igen?

Pál apostol azt mondja, ha engedetlenek vagyunk, akkor is megmenekülhetünk, de mint aki tűzön ment át. Nem teremjük meg azt a gyümölcsöt, amit megteremhetett volna az életünk. Krisztusban vagyunk, de ha a bűnös mintázataink uralnak, megbotránkoztatunk másokat – vagyis eltévesztjük az életünket. A Krisztus kegyelme, amikor odafordulok hozzá, nem múlik el, de talán szebb vagy több gyümölcsöt teremhettem volna, ha jobban tudok figyelni rá és nagyobb engedelmességben járok. Nem tudom, hogy igaz-e ez ugyanígy az Isten egyházára, népére, ami ugyancsak bűnös, megtört közösség marad ebben a világban. Soha nem lesz tökéletes, senki nem lesz benne az, mindenki követ el hibákat, Jézus mégis folyamatosan arra hív bennünket, hogy legyünk hűségesek és engedelmesek, és ehhez fel is hatalmaz a Lélek és az Ige erejével.

A hűség és az engedelmesség nem a zseniális stratégiáinkon fog elsősorban múlni, nem is a kapcsolatainkon vagy a politikai befolyásunkon, hanem az egyénen.

Krisztus-követők, Isten gyermekei vagyunk, a mi hűségünk, engedelmességünk, alázatunk, szeretetünk összességén fog múlni az egyház jövője.

Mennyire teremjük azt a gyümölcsöt, amire Isten hív bennünket? Hadakozunk vagy meg tudunk békélni egymással újra és újra? Mert az nem kérdés, hogy meg fogjuk egymást bántani. Nem kérdés, hogy fogunk vétkezni. Tudunk-e bocsánatot kérni? Ki merjük-e mondani, ha sötétséggel, tisztátalansággal találjuk szemben magunkat? Van-e annyi szabadságunk, bátorságunk, hogy intsük egymást? Ha inthetek másokat, el tudom fogadni, hogy engem is megintenek. Minden nagy ügyben, szervezetben, iszonyú terhek között mégiscsak ebbe hív bennünket vissza Isten, hogy próbáljunk krisztusi egyszerűségben élni.

A könyvedben Martin Lloyd-Jones 20. századi lelkipásztort idézve azt írod, hogy eljuthatunk oda, hogy nem a bűneinket, hanem Krisztus sebeit hordozzuk ezen a világon. Hogyan szolgálja a tanúságtételünket, ha mi Krisztus sebeit hordozó emberekké válunk – különösen akkor, amikor a jövő fenyegetőnek tűnik?

A megtörtségben azonosulunk Krisztus sebeivel. A saját életünknek nemcsak bűnei vannak, hanem fájdalmai, megtörtségei is, és amikor ezzel szembesülünk, ez összetör bennünket, de aztán Jézus felemel minket ebből. Az evangélium különleges embert szül, aki egyszerre tud megtört, megértő, alázatos, figyelmes, gyengéd és lenni. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy nem határozott, nem szilárd, nem erős abban, hogy mit hisz és mit nem, hogy nem tud mondani igeneket meg nemeket. Magának a társadalomnak, szükség esetén a politikának. Krisztusban születik valami olyan különleges egysége a megtörtnek, a sebezhetőnek, az őszintének, a nyíltnak, a párbeszédképesnek, az együttérzőnek, a határozottnak, az erősnek, az igazságért kiállónak, az igazságért beleállónak, ami sehol máshol nem tud megszületni.

Krisztus formálja ilyenné az egyházat. Mert Ő ilyen. Itt, a földön Ő egyszerre volt együttérző, belépett a bűnös emberek valóságába, tudott együtt sírni, oda tudott hajolni a megvetettek, a kiközösítettek felé – ugyanakkor ki mondaná, hogy Krisztus nem volt erős? Az isteni szeretetből, az Atyával való kapcsolatából ered ez az erő, ami akkor is ott volt, amikor gyenge volt a Gecsemáné kertjében.

Ugyanez teszi hitelessé a keresztény embert. Nem az, hogy odamegyek valakihez, hogy meg kell térned, mert én ilyen jó vagyok, hanem az, hogy el tudom mondani: figyelj, széthullott az életem, Krisztus közel jött, elkezdett összerakni, meggyógyított, de még mindig vannak sebeim. Itt van a sebek helye rajtam, de rá tudok mutatni erre a Jézusra, mert átéltem a szabadítását. Nemet tudok mondani arra, ami rossz. Be tudom ezt vállalni akkor is, ha hülyének gondolsz emiatt, hogy a munkahelyemen erről beszélek. Az erő, a szelídség, a szeretet Jézus Krisztusban van, és ilyenné akar formálni bennünket. A vezető kiválasztásában a képességeknél is fontosabb ez a megtörtség, amin keresztül Krisztus ereje és világossága ragyog fel. Ezt a hajnali napfényre kilépő Jákóbra tekintve így fogalmaztam meg a könyvben: megsebzett, megtört ember, és ugyanakkor így – és csak így – új erővel teli, új ember.

 

Portréfotók: Füle Tamás