A konferenciát megnyitó gondolataiban Masri Mona Aicha, a Théma21 főszerkesztője hangsúlyozta: az ügynökidőszakról személyes emlékei nincsenek, de meg kellett tanulnia meghallani, milyen mondanivaló rejlik a mondatok között. „Mindig feltűnt, hogy az egyházban minimum kettős, de inkább többes beszéd van. Hogy a »figyelek rád« lehet a törődés mondata, de valaki össze is rezzenhet tőle. Hogy milyen könnyen összekeverjük a bizalmat a bizalmaskodással” – fogalmazott.

Hozzátette: a feltáratlan múlt szerves része kultúránknak, intézményünknek, gyülekezeteinknek és missziói elhívásunknak is, erről pedig rendszeres diskurzus zajlik a szerkesztőség tagjai között. „Novemberben megkezdődik az állambiztonsági iratok szélesebb körű online közzététele. De hogyan ismerjük fel azt, amit ez a múlt bennünk és közöttünk tovább működtet? Ha tetten érjük a történeteinkben, tehát nyelvünkben, a struktúráinkban, a félelmeinkben, akkor kevésbé leszünk kiszolgáltatva neki. Így kevésbé lehet irányítani bennünket. És talán lassan megtanulhatunk úgy figyelni egymásra, hogy abban a másik épüljön” – mondta.

A konferencia I. szekciójában két beszélgetést hallhatott a közönség – először Földváryné dr. Kiss Réka egyetemi docenst, a KRE HTK Egyháztörténeti Tanszékének tanszékvezetőjét kérdezte dr. Kodácsy Tamás dunakeszi református lelkipásztor, az SRHE egyetemi docense a Mire számíthat az egyház az akták megnyitásakor? kérdésből kiindulva. „November 4-én nem a feltáratlan múltat fogjuk megismerni, hiszen a dokumentumok eddig is kutathatók voltak, a tematizáció sokkal nagyobb, mint az érdeklődés” – fogalmazott Földváryné Kiss Réka és hangsúlyozta, hogy az állambiztonsági nyilvántartás ezen adattípusai – hatos kartonok, mágnesszalagon lévő nyilvántartások – mögött nincsenek történetek, és hiba lenne a „református ügynökkérdést” ezek alapján összerakni.

A történész emlékeztetett: „Az ügynökkérdés csak része az 1990 előtti időszaknak, egy állami egyházügyi hivatali jelentés adott esetben sokkal súlyosabb következményekkel járhatott egy lelkész életére nézve, mint egy ügynökjelentés.” A szakember újra megemlítette, hogy elsősorban a lelkigondozói dimenzió lesz fontos november 4. után, hiszen idős presbiterek, gyülekezeti tagok, illetve a felmenők nevei is nyilvánosságra kerülhetnek, mögöttes tartalom nélkül. Földváryné Kiss Réka szerint nagy figyelmet kell fordítanunk azoknak a történeteknek a felgöngyölítésére, melyek nem közismert személyekhez köthetők, ellenkező esetben ők vagy leszármazottaik magukra maradnak a múltjukkal.

Arra a kérdésre, hogy a reformátusok miért vannak lemaradásban az evangélikus és a katolikus egyházhoz képest saját múltjuk feltárásával, a történész Ravasz László két világháború közötti gondolataira emlékeztetett, aki szerint nem az intézményes egyház feladata, hogy megszólaljon minden társadalmi, politikai és közéleti kérdésben, ez inkább az alulról jövő kezdeményezések terepe. „Inkább hiszek a párbeszédben és a történetekben, mint abban, hogy az egyház ezt vagy azt a kérdést megoldja – persze a dialógusnak része lehet az egyházi vezetés, és bízzunk benne, hogy erre sor kerül majd.” Hozzátette: a pártállam és az egyház viszonya komplex, dinamikusan változó, soktényezős történet, amiben az állambiztonság fontos szerepet játszott, de pl. a 60-70-es években nem a legfontosabbat.

Ezt követően a KRE BTK egyetemi docense, dr. Tóth Sára beszélgetett szintén a KRE BTK egyetemi tanárával, prof. dr. Fabiny Tiborral arról, hogy Mit tanulhatunk az emberi bukásból? A professzor felidézte, hogyan lett „lázadó” evangélikus lelkészgyerekből némi vargabetűvel egyháza múltfeltárásának egyik kulcsfigurája, valamint hogyan tudta az egyházi megújulást elősegíteni a „centrumon kívül”, az Ordass Lajos Baráti Körben, a Keresztyén Igazság folyóiratnál, a Luther Szövetségben és az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesületben. Többek között az itt zajló munkának köszönhetően jött létre a Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottsága, amely az 1990 előtti időszak feldolgozását „felülről lefelé” kezdte el, először az országos egyházi vezetők, majd a teológiai tanárok szerepét vizsgálva. (Ezt összegzi a Luther Kiadó gondozásában megjelent Háló-sorozat).

„Buzgón belevetettem magam a munkámba, amikor édesapám nem sokkal öcsém püspökké válása után elárulta, hogy ő is érintett volt a beszervezésben” – mondta Fabiny Tibor. „Sokat vitatkoztam vele és sok mindenben nem értettem vele egyet, de ez eszembe sem jutott. Ez komoly trauma volt, amit fel kellett dolgozni.” Hozzátette: személyes életükben a sok-sok vita és beszélgetés hatására megtörtént egyfajta katarzis, noha édesapja a beszervezés elismerése után nem sokkal elhunyt. „Nem az a helyzet, hogy hogy magamat tartom tisztának, édesapámat pedig elesettnek; mi a helyzet haszonélvezői voltunk akkor is, ha nem tudtunk róla.” A professzor úgy fogalmazott: „Bármelyik egyházban foglalkozunk a múlt feltárásával, azt soha nem tehetjük önös érdekből, az egyház szeretete, a gyógyulás és a kiengesztelődés munkálása lehet csak motiváció – és vigyázni kell, hogy az ne okozzon tragédiát.” Fabiny Tibor az 1Korintus 10,11-et idézve kiemelte: „Ez a történet nem róluk, hanem rólunk szól: hogy mi hogyan viszonyulunk ehhez.”

A beszélgetéseket követő diszkusszióban a konferencia egyik résztvevője hangsúlyozta, nemzetbiztonsági érdekből teljes egészében soha nem fog napvilágot látni az összes állambiztonsági dokumentum, egy másik megszólaló pedig emlékeztetett, hogy az apartheid rendszer felbomlása után Dél-Afrikában létrehozták az Igazság és Megbékélés Bizottságot, amely a magyarországinál sokkal terheltebb időszak feltárását végezte. Fabiny Tibor szerint a bizottság inspiráció volt az evangélikus egyházban a terhelt múlttal való szembenézésben, Földváryné Kiss Réka pedig amellett érvelt, hogy egy történész csak a történeti forrásokból tud kiindulni, és tévút, ha a kiengesztelődést egyedül az állambiztonsági anyagokra építik.

A konferencia második szekciójának első előadásában dr. Fazakas Sándor, a DRHE Szociáletikai és Egyházszociológiai Tanszékének tanszékvezetője arra kereste a választ, hogy Hogyan lehet az ügynökkorszak kérdésében megbékélés? Az egyetemi tanár megfogalmazta ennek akadályait (pl. cinizmus, elévülés, életutak stilizálása, döntések (ön)igazolása, az állapotok és kompromisszumok glorifikálása, a téma redukciója, perszonifikáció és általánosítás, valamint teológiai orientációs krízis), és következményeit is (pl. a szolidaritás hiánya, a rendszerszintű mechanizmusok továbbélése, moralizálás), majd egyértelmű igennel felelt arra, hogy kell-e foglalkozni a kérdéssel és lehetséges-e a megbékélés. Fazakas Sándor szerint fontos a különbségtétel a megbékélés teológiai és társadalmi-politikai dimenziója között, ugyanakkor az egyház lehetősége, hogy biztosítsa a „megbékélés szigeteit”: közös emlékezéssel és a terhek közös viselésével, találkozásokkal és a megbékélt közösség megélésével.

Szilágyi-Papp Éva Adrienn lelkipásztor, a Tiszántúli Református Egyházkerület Pasztorációs Intézetének előadója Hogyan lehet bizalmat építeni az ismeretlen múltra? címmel adott elő. „Az ismeretlen múlttal szembeni bizalom attól tud épülni, ha megtanuljuk felismerni a legitim bizalmatlanságnak a helyét és a szerepét” – fogalmazott, hozzátéve, hogy a keresztény ember bizalmának elsődleges tárgya mindig Jézus Krisztus. „Amikor egy emberi intézmény vagy tekintély olyan feltétlen bizalmat igényel, amely teológiai értelemben csak Istent illetheti meg, akkor a bizalom fogalmának az eltorzulásával találkozunk.” A lelkipásztor kiemelte: a múlt elhallgatott történeteinek, konfliktusainak és esetleges visszaéléseinek feltárása nem feltétlenül rombolja a közösség hitelességét; sokkal inkább az igazság elutasítása és az érintettek elnémítása ássa alá a bizalmat. A valódi bizalom ott épülhet újjá, ahol szabad kérdezni, az igazság kimondása nem számít hűtlenségnek, és a múlt hibáival való szembenézés a bűnbánat, a kegyelem és a megbocsátás révén az újrakezdés lehetőségét teremti meg.

Az előadásokat követő diszkusszióban a résztvevők hangsúlyozták, hogy a múlt megítélésekor különbséget kell tenni a személy és a cselekedete között, ugyanakkor a megbocsátás és a megbékélés nem jelentheti a felelősség elmosását vagy a történtek elhallgatását. A beszélgetés rámutatott arra is, hogy a múlt feldolgozását nehezítik a dokumentumok hiányosságai, a hallgatás kultúrája és az elnyomó rendszerhez való alkalmazkodás összetett kényszerei, amelyek hatásai a következő generációkban is tovább élhetnek. Konklúziójuk az volt, hogy a bizalom és a megbékélés alapja egy olyan biztonságos közeg megteremtése, amelyben a múlt történetei kimondhatóvá válnak, a felelősség elismerése és a jóvátétel lehetőséget kap, a bűnbánat pedig nem kényszer hatására, hanem személyes felismerésből születhet meg.

A konferencia záróblokkjában Masri Mona Aicha röviden mesélt Théma21 elindításáról, majd szerzőtársai, dr. Fazakas Sándor, dr. Kodácsy Tamás és Nagy Károly Zsolt kulturális antropológus, az SRHE egyetemi tanára mutatták be a 2025. januári Református Megújulás Konferencia tanulmánykötetét, mely a Sárospataki Füzetek 29. évfolyamának 4. számaként jelent meg a közelmúltban. A résztvevők hangsúlyozták, hogy a kegyelmi ügy nem pusztán egyedi események és személyi következmények kérdése, hanem mélyebb teológiai, etikai és egyháztörténeti problémákra világít rá, amelyek feldolgozása hosszú távú, nyitott párbeszédet igényel. A beszélgetés végkövetkeztetése az volt, hogy a református egyház megújulása a múlt őszinte feldolgozásán, a párbeszéd fenntartásán és a közösségekért vállalt személyes felelősségen alapulhat.

Képek: parokia.hu