„Az első a gyülekezet!”

Takaró András tizennyolc év után köszön el a Délpesti Református Egyházmegye esperesi tisztségéből – a kiskunlacházi lelkipásztor a vele készített interjúnkban őszintén elmesélte, milyen áldásokat tapasztalt meg szolgálata alatt, de megosztotta azt is, milyen kihívásokkal kell megküzdenie utódjának és a magyar reformátusságnak egyaránt.

Korábban többször is úgy fogalmazott: palástpárti esperesnek tartja magát. Hogyan látja ezt az elmúlt 18 év távlatából?

Az egyik legnagyobb ellenzéki voltam a Dunamelléki Református Egyházkerületben és a Zsinatban is, ennek pedig egyetlen oka volt: mert első a gyülekezet! Soha nem gondolkodtam másban. Úgy gondolom, hogy a három ciklusban meg tudtam valósítani, hogy palástpárti esperes legyek, hiszen lelkipásztorként védtelenek és kiszolgáltatottak vagyunk. A többi esperestársamnak is szeretném örökségül hagyni: védjék a palástot! Előfordult, hogy az egyházmegyében „repült” a palást, de csak akkor, ha meggyőződtem arról, hogy a vád igaz. Ez esetben könyörtelennek kellett lennem, mert ez az egész szolgálatunkat hitelesíti. Igaza volt annak, aki egyszer azt mondta: „Ha valakinek leköpik a palástját, abból az én palástom is kap.”

Melyek voltak esperesi szolgálatának legnagyobb kihívásai?

Tamás bátyám – aki három cikluson keresztül szolgált esperesként Budapest-Délen –, legjobb tanácsa ez volt: „Minél nagyobb gondok tornyosulnak eléd, annál többet imádkozz!” Úgy érzem, Isten megsegített, mert sok személyi ügyben kellett eljárnom, de büszkén mondhatom: tizennyolc év alatt egyetlenegyszer kellett összehívnom a megyei bíróságot. A békítés szolgálata óriási adomány. Igen, előfordult, hogy aki békíthetetlennek bizonyult, az leszakadt, de a gyülekezet élete ment tovább. Isten kegyelméből azonban ki lehetett simítani a dolgokat.

Az egyházmegyékre tornyosuló feladatmennyiség és adminisztrációs teher szintén rengeteg energiát emésztett fel – 2009-ben tizedannyi volt, mint ma. Ennyi idő távlatából helyesnek tartom Balog Zoltán püspök javaslatát a tekintetben, hogy egy egyházvezető csak két cikluson keresztül tölthesse be hivatalát. Fontos hozzátenni, hogy ha a gyülekezetben nincs az esperesnek megbízható lelkésztársa, akkor az egyházközség iszonyú károkat tud elszenvedni – a megyei szolgálat engem gyakorlatilag kikapcsolt a kiskunlacházi gyülekezet életéből. Egy ekkora megyét, mint a délpesti – 52 gyülekezettel, húsz intézménnyel –, leginkább egy főállású esperes tudna ellátni, minimum kétfős hivatallal, amely jelenleg nem áll rendelkezésre.

Történt-e olyan esperesi szolgálata alatt, amit különösen nehéz volt elviselnie?

Leginkább három kedves szolgatársam váratlan halála rázott meg: ma sem tudok úgy belépni az érintett gyülekezetek templomába, hogy ne az úrasztala előtt álló, palásttal letakart koporsójuk képe villanna be. De ilyen volt egy lelkészkollégám feleségének az elvesztése is, aki a betegségével vívott hosszú harc után távozott közülünk. A nagy Gazdánk tudja, hogy mit miért tesz, de ezeket a mai napig nehéz feldolgozni.

Tudott a pásztorok helyett pásztor lenni a családokban, gyülekezetekben ilyen helyzetekben?

Attól függ, mit értünk pásztori szolgálat alatt. A lelkészi kar 99%-a, magamat is beleértve, úgy szocializálódott a múltban, hogy nem érdekelte, mi van a szomszédban, a mátraházi lelkészkonferenciákon nem szívesen vettünk részt. A korábbi, az „én váram” hozzáállásból mára eljutottunk oda, hogy Délpesten áldott, testvéri és baráti lelkészkörök működnek, és Mátraházát csak lelkészek dugig töltjük meg évről évre – annak ellenére, hogy ilyen-olyan kegyességi irányzathoz tartozunk. Hálás vagyok azért, hogy együtt imádkozhatunk a hozzátartozóinkért: gyülekezeteink és lelkészeink lelki közösséggé formálódtak. Erre büszke vagyok, és nem láttam hasonlót a többi egyházmegyében.

Espereskollégáival milyen viszont ápolt?

A dunamelléki esperestársakkal különösen összetartó és őszinte munkakapcsolat jött létre, ahol megosztottuk egymással a tapasztalatainkat, az elképzeléseinket és a kritikáinkat. Innen jutottunk el oda, hogy Simonfi Sándor esperestársammal              meghívtuk mind a 27 egyházmegye esperesét. Ez egyháztörténeti forradalom volt! A püspökeink közül hárman azt gondolták, hogy puccsot akarunk előkészíteni, mi azonban elkezdtük megismerni egymást és lebontani a falakat. Sokévnyi küszködés után eljutottunk odáig, hogy az Országos Esperesi Értekezlet észrevételeket tehet a zsinati törvényalkotás kapcsán.

Egyetlen dolgot nem akart a Zsinat észrevenni: azt, hogy az előterjesztett törvények nem gyülekezetszerűek. Egy egyházkerületnek és a Zsinatnak is egyetlen egy célja lehet: minden jogi és pénzügyi segítséggel életben tartani a meglévő 1200 gyülekezetet. Különösen segíteni azokat, akik megbillentek, és segíteni ott, ahol életképes, új gyülekezetet lehetne plántálni. Ehhez képest óriási vízfejeket tartunk fent, míg az egyházmegyékhez, ahol a legtöbb információ és tudás áll rendelkezésre, szűk források jutnak. A skót egyházban is ez történt, aztán sorra zárták be a templomokat. Hollandiában a saját szememmel láttam, mi az ilyen típusú egyházkormányzás vége.

Éspedig?

Azért mentem ösztöndíjasként Kampenbe, azért tanultam meg hollandul, mert gyerekkoromtól kezdve csodáltam a szabad, gyönyörű és konzervatív holland református egyházat. Aztán végig kellett néznem, hogy mára a holland reformátusság tizennyolcfelé szakadt a nagy jómódjában. Nem az történt, hogy a genderlobbiban érintettek szétnyomták volna a gyülekezetek falait, hanem az ott maradt konzervatívok is kiléptek. A Magyarországi Református Egyház Zsinatának meg kellene szólalnia ebben a kérdésben.

2004-ben már történt egy állásfoglalás, amit 2019-ben megerősítettek, miért van rá szükség?

Ott voltam mindkettőnél, de vitatkoztak már velem arról, hogy meg kellene újítani. Szívesen kiállok, hiszen a Szentírás nem változott, én sem változtam, ahogyan a véleményem sem. Ezek a gondolatok búvópatakként érkeztek meg mindenhová, de azt kell mondanom, nálunk most szakadt be igazán. Nyilvánvaló, hogy az érzékenyítés az összes oktatási intézményünket el fogja érni. Ki fog megszólalni? Lesz véleményünk? A záró zsinaton hozunk egy közös határozatot? (Interjúnk felvétele után a Magyarországi Református Egyház XV. zsinati ciklusának záró ülésén cikluszáró hitvalló nyilatkozatot fogadtak el, mely ide kattintva olvasható el – a szerk.)

Steinbach József, a Zsinat lelkészi elnöke a közelmúltban úgy reagált a „Miért nem szól a református egyház?” kritikára, hogy nem arra kell várni, hogy a Zsinat vagy a püspökök nyilatkozzanak bizonyos kérdésekben, hiszen minden héten hűséges lelkipásztorok szólnak a templomok szószékeiről.

Ezt el tudom fogadni. De hol veszített a keresztyén egyház Nyugat-Európában? Megmondom: a szószékeken. Azért, mert a lelkészek nem Jézus Krisztusról szóltak, hanem aktuálpolitikai kérdésekről, választásokról és a többi.

Miért, ez a magyarországi református templomok szószékein nem történt meg?

Itt a következőt lehet látni: miután az Ige népe vagyunk, ahol egy hiteles és jó igehirdető szolgál, ott nincs válság – ha az igehirdetés Krisztus-központú, akkor nem fog kiürülni a templom. Ha mégis, annak a terhét nem mindig a lelkipásztorra kellene helyezni, mert lehet, a falu is elnéptelenedett. Ettől függetlenül a száztagú Zsinatnak félre kellene tennie a jelentéktelen ügyeket, és hallatnia kellene a szavát. Ennek sokkal nagyobb súlya lenne, mintha csak az elnökség vagy a püspökök mondanának valamit. Azt nem kértem, hogy minden ügyben meg kell szólalni, mert napestig lehetne sorolni a témákat, és a végén csak a gittet rágnánk. Az viszont nem lehet, hogy mi, magyar reformátusok maradunk ilyen „engedem is, meg nem is” helyzetben.

Milyen további törésvonalakat lát jelenleg az egyházban?

A magyar református lelkiség számára fontos, hogy legyenek igazodási pontok. Igen, tudjuk, hogy vannak különböző kegyességi irányzatok, akik nyíltan vállalják, hogy mit képviselnek. Ami felé mérhetetlen kritikám van, az a látencia: léteznek olyan gyakorlatok, melyek nem mondják el magukról, hogy micsodák – vagy nem is lehet elmondani azoknak, akik ebben érintettek –, illetve kevés közük van az ötszáz éves reformátusságunkhoz. Szinte egyfajta rekatolizációs vonalat fedezek fel.

Szintén komoly törésvonalat húzott közénk a koronavírus-járvány, melynek során számtalan vita zajlott arról, hogy kell-e maszk vagy nem, kell-e kesztyű vagy nem, kis kehely, egy kehely és így tovább. A leginkább az fájt, hogy sokan hitbeli meggyőződésük alapján eljutottak a másik kiátkozásáig, miközben arról kellett volna beszélni, hogy hogyan tudunk egymáson segíteni. Lelkipásztoraink, főgondnokaink, presbitereink feküdtek lélegeztetőgépen, és közülük sokan sajnos életüket is vesztették.

Szolgálatának egyik vezérmondata: Serva ordinem et ordo servabit te, azaz: szolgáld a rendet és a rend is szolgálni fog téged. Másik jelentése szerint: tartsd meg a rendet és a rend is megtart téged. Ha folyamatosan csak a rendre figyelünk, nem veszíthetjük szem elől, hogy Isten milyen megújulásra hív minket?

Ha az elmúlt tizennyolc évben nem tudtam volna rendet tartani a megyémben, megbolondultunk volna. A rend megtartásának az az egyik alapja, hogy a működésünk normalitásának fenntartásához mindenkinek hozzá kell járulnia. Ezzel párhuzamosan Délpesten rengeteg újítás történt: megyei nap Alsónémediben, amiből egyházkerületi példa lett, megyei persely a nehéz helyzetben lévő gyülekezetek számára és minden hálaadó alkalom perselyét is másoknak gyűjtjük össze.

A ciklus elején Balog Zoltán püspöki főtanácsosa lett, hogyan értékeli ebben a tisztségben végzett szolgálatát?

Abban egyeztünk meg, hogy amikor kíváncsi a véleményemre, felhív. Előfordult, hogy egy héten négyszer is tanácsomat kérte valamiben, máskor fél évig nem beszéltünk ilyen minőségben. Ő ezt ígérte, én így vállaltam.

Melyek azok a területek, melyek kihívásként állnak a következő egyházmegyei vezetés előtt?

Utódomnak, Kálmán Béla ráckevei lelkipásztornak megígértem: mindenben segítek, hogy fel tudja állítani a hivatalt, az apparátust nem kell messzire költöztetni. Azt szeretném, hogy maradjanak meg a lelkészi kiskörök, amelyek mára az egyházmegye szívévé váltak. Foglalkozni kell az elfogyó gyülekezeteinkkel, a Jászságban, a Tápióságban tíz egyházközségünknek kilencven szórványa van, itt érdemes lenne a Baranyában bevált gondozó egyházközségi modellt bevezetni. Van a rajtvonalon álló, új gyülekezetünk, vannak, amelyeket össze kell vonni és lesz megszűnő egyházközségünk is. A fogyatkozás során számtalan dolog jön szembe: mit csináljunk a kiürült hatalmas templommal, óriási parókiával és a hozzá tartozó kétezer négyzetméteres udvarral? Mi legyen a temető, az ingóságaink, a klenódiumok sorsa. Ki fogja ezeket biztosítani? Ezekre egyelőre nem sikerült megnyugtató választ találnunk.

Milyen tervei vannak 2027. január 1-től?

Rengeteget imádkozom, hogy Isten tartson életben, de az öregedésnek elég sok fizikai jelét látom már – 66 éves vagyok, ami valljuk be, már nem az óvodás középső csoport. Édesapám 75 évesen gyakorlatilag a szószékről ment a temetőbe: vasárnap délelőtt mondott egy nagy hatású igehirdetést Pesterzsébeten, megebédeltünk, elment valahová, visszajött és tíz perc múlva összeesett. Ezt én nem szeretném. Egyelőre maradok kiskunlacházi lelkipásztor, de a közeljövőben nyugdíjba vonulok. Ezért az előttünk álló időszakban a lakhatásunk megteremtésére is nagyobb hangsúlyt fogok helyezni. Ebben a ciklusban egy kiváló utódjelölttel szolgálhattam együtt Himinec Nándor lelkipásztor személyében, akit úgy szeretek, mintha a saját gyermekem lenne. Ami viszont a legfontosabb: nagyon szereti a gyülekezetet. Mert az első a gyülekezet!

Képek: parokia.hu