Örökösök és örökhagyók
A 25. zsoltár dallamán emelkedett a szíve Isten elé mindazoknak, akik a leányfalui Ravasz László Emlékház udvarán összegyűltek október 18-án, hogy méltóképpen emlékezzenek a 1956-os forradalom hetvenedik évfordulója kapcsán a reformátusok szerepére. Az elvállalt és megélt szerepnek jelentősége volt a Dunamelléki Egyházkerület életére nézve is, hiszen ekkor hívták vissza hivatalába az 1953 februárjában a nyilvános egyházi szolgálattól eltiltott Ravasz Lászlót.

Mit tettek, mikor szóltak és miért, miről hallgattak – ezen kérdéseket járta körbe a Beszélgető Egyház megemlékezése.

„Az emlékezés és emlékeztetés a Szentírás legfontosabb szavai közé tartozik, Isten nemzedékről nemzedékre hűséges, de egy lezárult korszakban a keze vonását csak a következő nemzedék látja igazán” – mondta Nyilas Zoltán északpesti esperes, dunamelléki püspökjelölt.

Arra hívta az egybegyűlteket, hogy Ravasz László életén keresztül, a szolgálat, a visszavonulás és az újbóli megszólalás mozzanatain keresztül is vizsgálják saját helyzetüket, mint akik Jézus szavai szerint más aratásába álltak be.

A püspökjelölt beszélt személyes élete tapasztalatairól, hogy mit jelentett számára a Kossuth-címeres kitűző, és ennek viselése számára milyen Magyarországot vetít előre. „Emberek és emberi életek voltak a kitűzők mögött” – mondta, utalva Ravasz László 1956-os szolgálatára és szavaira, aki óvta a reformátusságot a bosszútól, de számolt a múlt bűneivel. Vallotta, hogy a békesség nem a történelem viharainak elkerülése, hanem annak keresése, hogy maradhatunk Krisztushoz hűségesek a viharban is.

Ahogy Ravasz László szolgálatában fontos volt a gyülekezetek felkeresése, úgy Nyilas Zoltán is vallja, hogy a püspöknek kell, hogy útja legyen a szolgatárshoz, a szükséget szenvedőhöz. „A bizalom mindig a találkozással kezdődik – mondta, hangsúlyozva a jelen feladatait: „bűnbocsánatból élő emberként egymás felé kell fordulnunk. Gondolkodásunkban, döntéseinkben meg kell mutatkoznia annak, hogy Jézus Krisztushoz tartozunk, így kereshetjük hitvallásos módon a megújulás útjait.”

A püspökjelölt hangsúlyozta a közösségi vezetés fontosságát, mint Ravasz László szolgálatának egyik kulcsfogalmát, másrészt mint a jelenbe átmenthető vezetési elvet: egymás ajándékainak elismerését és a közös gondolkodást, melynek célja a belmisszió, a gyülekezetek megelevendése.

„Ravasz László püspök és 1956 emlékezete a békesség szolgálatára is kötelez bennünket. Az igazság kimondása és saját felelősségünk elismerése központi kérdés. A békesség Krisztus ajándéka és a mi felelősségünk” – mondta Nyilas Zoltán, kiemelve, hogy más történelmi viszonyok között más a lehetőségünk és felelősségünk is, de az egyházunknak képesnek kell lennie arra, hogy megszólítsa a ma emberét.

Menedéket nyújtó parókiák, elkötelezett szolgálók, megújuló közösség
Szathmáry Gergely jelenlegi dunamelléki presbiteri főjegyző, főgondnokjelölt szerint az 1956-os forradalom történelmi kánonunk utolsó olyan eseménye, amely spontán, alulról jövő kezdeményezésként indult. A főjegyző szerint hangsúlyos tette volt a református egyháznak, hogy kiállt a forradalom mellett, a Krisztus-test közösséget vállalt az eseményekkel, így megmutatkozott a láthatatlan egyház, amely sebeket kötözött, felelősséget hordozott és visszahívta Ravasz Lászlót Leányfaluról a Ráday utcába.

A főjegyző ujjhegyre szedte a hívő, református egyháztagok tevőleges részvételének sokféle megnyilvánulását, emlékezve a hősi halált halt teológusokra, „Magócsi István negyedéves és Herczegh Lajos másodéves hallgatók, a budapesti református teológia ifjú Timótheusai a magyar nemzet szabadságharcában életüket áldozták."

Felidézve Ravasz László visszatérése kapcsán 1956. novemberében mondott rádióbeszédét, melyben többek közt azt is megvallotta, hogy az egyház büszke a forradalom tisztaságára. „A gyülekezeteiben élő egyház” pedig élelmiszerrel, ruhasegéllyel, újrainduló diakonissza szolgálattal, megújuló szeretetszolgálattal állt a forradalom és a szükséget szenvedők ügye mellé egyaránt – idézte föl Szathmáry Gergely az egyház helytállásának momentumait.

„A bűnbánat, a belső megújulás, a teológiai tisztaság mind fontos momentuma volt az egyház ’56-os jelenlétének, melynek jellegzetessége volt az is, ahogy a parókiák lelki és fizikai menedékké is váltak” – foglalta össze a főgondnokjelölt a református forradalmi jelenlét sajátosságait.

Emlékezni és emlékeztetni
Az eseményt Csoma Áron, tinnyei lelkipásztor tette gördülékennyé összekötő szavaival, Ravasz László Kossuth Rádióban mondott szózatát Szabó Botond, hatodéves teológushallgató szólaltatta meg, közelebb hozva a ma emlékezőihez a szöveg eredeti hangulatát.

„A Magyar Református Egyház büszke arra, hogy ez a forradalom tiszta volt és a nemzeti becsület védelme alatt állott és nincs hőbb imádsága, minthogy az is maradjon. Bűnbánattal valljuk meg, hogy az egyház, mint földi intézmény kényszerűségen felül is engedte magát megkötöztetni a vele halálos ellentétben álló politikai hatalom erőszakától és cselekvéseitől és emiatt örökkévaló lelki céljainak szolgálatában is kárt vallott.” /Ravasz László/

Literáty Zoltán, érdligeti lelkipásztor Ravasz László Emlékezéseim címmel megjelent időskori kötetéből olvasta fel a forradalom napjaira és a visszatérés idejére emlékező egykori püspök gondolatait.

A budapesti teológusok 1956-os megéléseit a Reformáció című lap korabeli újságcikkeiből szintén Szabó Botond interpretációjában lehetett hallani. A teológusok példás helytállása a forradalom napjaiban elismerést váltott ki. Így tanúskodott erről a lap:
„(…) Mindig odamentek, ahol ágyúk dörögtek és fegyverek kattogtak. A magam részéről egyházi szolgálatnak éreztem munkánkat. (…) Egy tizennégy éves sebesült gyermek mondta: Köszönöm, hogy behoztatok. Én azt hittem, hogy lelkészeink csak prédikálni tudnak.”

Az esemény záró, emlékező szavait Ravasz László unokája, ifjabb Bibó István mondta, megidézve ifjúkori hitével a nagyapjára támaszkodó önmagát és azt a kölcsönös tiszteletet, amelyet egész életében tapasztalt a konzervatív nagyapa és veje, Bibó István között. Szavai még inkább megelevenítették az egybegyűltek előtt Ravasz László alakját.

Nyilas Zoltán északpesti esperes és Szathmáry Gergely presbiteri főjegyző Ravasz László szobránál elhelyezték a tiszteletadás és emlékezés koszorúját.

Az esemény zenei szolgálatát Simon Bendegúz, a Tinnyei Református Gyülekezet kántora látta el, hegedűn kísérve a huszonötödik zsoltárt és az összejövetel ünnepélyes zárásaként a Himnuszt.

A kötetlen beszélgetés lehetőségével sokan éltek az esemény hivatalos lezárása után.

Képek: Vargosz

Az alábbi képekre kattintva elérhető az esemény galériája. 
 

Kapcsolódó cikkeink:
Utcafront
Az 1956/57-es tanév első szemeszterére mindig emlékezni fognak a budapesti teológia egykori hallgatói. Tanktámadásról, rejtőzködésről és egy tragédiával végződő mentési kísérletről is meséltek portálunknak a nyugalmazott lelkipásztorok.

Történelmet írtak
Egy vesztett szabadságharc nemzedékének tagja, a megtorlást kamaszfejjel élte át, ifjúsága a Kádár-rendszer felívelőnek látszó szakaszára esett, alkotó éveit pedig a demoralizálódó szocializmus idején élte. Édesapja Bibó István 56-os államminiszter, anyai nagyapja Ravasz László dunamelléki püspök voltak. Nemcsak ők írtak történelmet, hanem a rendszerváltáskor újraalapított Baár-Madas Református Gimnázium akkori igazgatója is. Bibó István, az ifjabb nemcsak az iskolamozgalomról, hanem édesapjáról és nagyapjáról, valamint a forradalom idejére datálható megtéréséről is mesélt nekünk.