Az útra kelés szava alávetett a szélnek

(Edmond Jabes)

nem figyeled, gyerekkorunkban állandóan azt kérdezik tőlünk, mit szeretnénk? sosem azt, hogy kit szeretnénk? és ugyanez van az öregekkel. mígnem aztán tőlük már azt sem kérdik, hogy mit szeretnének. közte egy rövid idő, míg akár csak magunktól megkérdezzük, hogy kit szeretünk. akkor meg elfeledjük, hogy mit szeretnénk. tőlem sosem kérdik majd meg, hogy kit szeretnék. és azt sem nagyon, hogy mit. akkor én most megkérdem: kit szeretnél? csak egyszer azt szeretném erre válaszolni, hogy magamat. hogy a szeretet vérnél beljebb legyen, mint sejtekben a víz. ha attól kezdve a télből nem elősarjadnak, hanem elősajdulnak is a fák. fanyar táj, fanyar ecsettel. és akkor már rám is hullhat az ég üvegneheze. legalább fényes lesz a végén a zuhanás

Csak a királyok bánnak el a szelekkel.

(Bánki Éva)

anyám szerint én mindig végül a halálig futtatok ki minden beszélgetést. mintha alá akarnám mosni a túlpartot. pedig sosem kérdem, meddig élünk? mikor halunk meg? csak arról beszélek, hogy nem lehet a pillanatban elidőzni. éppen időzni nem lehet benne. pedig minden pillanat hosszabbítás, mégsem vagyunk benne a hosszabbításban. csak a haladékban. ha úgy árvultál volna meg, mint anyád, lehet te is kerülnéd. de így nem kerülöd, megöröklöd árvaságát. árvaságból olvasol. és aki árvaságból olvas, végül írni kezd. és akkor elidőzöl a pillanatban. de azzal meg haladékot nem nyersz. egyszer majd a húsvéti történetet meséled az unokádnak. anyád már halott lesz. egyszer csak érzed, hogy az unokád a korallzöldbe játszó kék szemével ellát az öregségedig. elnyílik benned az idő, épp addig, amíg neked adatik. nem fáj. mintha csak egy fércöltés bomlana fel, pedig egybeszabottnak hitted. mintha lebegés ülepedne a mélybe. a gyermek lecsúszik az öledből elengedésig. és akkor elalszol. mintha valaki álmot bocsájtana rád. teljes valód álmát. érzed a gyermek mozgását, matatását körülötted. arról is tudsz, hogy kicsit fél, mert nem így szoktál aludni, szoktál közben lélegezni. már nem sok szívdobbanásod van hátra. ezt is világosan érzed, és nem lesz benned sajnálat. mert végtelennek tűnik az a rövid idő, ami hátra van. mert az unokád szeme látta, még mielőtt megélted volna azt az időt. egyszerre van teljesen hajnal, teljesen alkony, teljesen dél. ezt kiáltják földnek, akik soha többet nem kötnek ki.

Saját szívébe húzódik vissza a szél.

(Bánki Éva)

amikor tudjuk, hogy imádkozunk, akkor az már nem ima. akkor azt is mondhatod, amikor imádkozunk, az már nem ima. akkor mi az? mikor a várost megüli az esőszag. pedig minden száraz. hozzám szólt? – kérded a fiatal férfit a buszon. nem, csak magamban beszélek. – válaszolja. aztán elsírja magát. feléd fordul: ma van a születésnapom. reggel hétóra hétperckor születtem. anyám emlékezett rá. már hozzád beszél magában. látod, ahogy leszállás után még hosszan törölgeti a szemét, ahogy halad az aluljáró felé. aztán alakot vált, mint szirmok murmurációja. és arra gondolsz, lehet az unokád is ma születik. elég nagy hidegfront van. ha nem is fázásból van összerakva. a szél a könnyeket is fodrozza. ima az, mikor Isten hozzád magában beszél. 

Kép és szöveg: Hegedűs Gyöngyi

A szerzőről: 
​A halál, az angyal és a félkegyelmű
Fotóművész, költő, orvos, rektorfeleség, négygyermekes anya. Hegedűs Gyöngyi elragadtatással mesél, élete bármelyik szívéhez közel álló területéről kérdezem. Mégis nehezen azonosul címeivel, nem mintha lázadna különböző szerepei ellen, csupán szeretné megőrizni saját karakterét. De mégis kiben találkozhat a halál, az angyal és a félkegyelmű?