Tizenegy éve lehetőségem adatott, hogy Izrael földjén járjak. Úton a Szentföldre, a repülési magasságot elérve helyszínek sokasága tolongott a gondolataimban, és dönteni se tudtam, melyiket várom a legjobban. Némelyik mai hely csalódással töltött el, mert nem készítettem fel magam eléggé arra, milyen szakrális épületek fognak magasodni az eredeti bibliai helyszíneken. De a mai napig éles bennem egy emlék egy helyről, ami szinte teljességében meg tudta őrizni azt a hangulatot, ami Jézus idejében is lehetett. A görbe törzsű, gyökereiket kétezer éve növesztő olajfák árnyékában, a levelek között megpillantható Jeruzsálem látképében, a megmagyarázhatatlan atmoszféra ráült a lelkemre, és nyomni kezdte azt. Ekkor megéreztem a Gecsemáné-kert súlyát.

Jézus nyilvános működése alatt többször is járt Jeruzsálemben. A nyüzsgő nagy várostól keletre, az Olajfák hegyén volt egy hely, ahová Jézus szokása szerint járt (Lk 22,39), ahol tanítványaival gyakran gyűltek össze (Jn 18,2).

Sokan ismerünk ilyen helyeket, ahová szeretünk elvonulni, ahol az épített környezetet magunk mögött hagyva természetes közegben lehetünk, ahol távolabbról szemlélhetjük a dolgokat. Az Olajfák hegye kiváló terület erre.

Még Dávid királyról is olvassuk, hogy ez az a hegy, ahova sírva ment fel, mikor Absolon elől menekült (2Sámuel 15,30).
Talán nem véletlen ez a királyi mintázat, melyet az, akit néhány napja Dávid fiaként ünnepeltek, folytat a Kidrón patakon átvonulva.

Jézus a hegy keleti oldaláról indul el a virágvasárnapi bevonulásra, majd az utolsó vacsora után, zsoltárt énekelve, a tanítványokkal a nyugati oldalra tér vissza.
Jézus utolsó hete mintha egyetlen napba sűrűsödne össze.
És ahogy a Nap keleten kel, nyugaton nyugszik, úgy Jézust is korábban ünnepelték és örömmel fogadták, mint a napkeltét, de most a Gecsemáné-kertben teret nyernek a sötétség erői, és látszólag átveszik a hatalmat Jézus fölött.

Csakhogy éppen a Gecsemáné-kerti agónia mutat rá arra, hogy Jézus az élete fölötti irányítást önként adja át.

A „Nagy rendező” tökéletesen választotta ki a helyszínt. Az olajfák közül rálátni a városra és a templomra. A templomra, ahol pár napja a szelíd Jézus meglepő indulatokat mutatott. Akinek őszintén fájt látni, mire használják az Isten házát. Kinek a dicsőségét mutatja a templom, amiből a farizeusok és az írástudók kiszorítják Jézust? A hely, ami évszázadok óta Messiásért könyörög, nem ismeri fel a megérkezett Szabadítót. Az épület már nem az imádság háza, már nem a bűnbánati áldozat bemutatásának helyszíne, mert az imádság házává a Gecsemáné-kertje válik, az áldozati hellyé pedig a Golgota.

Mi is történt nagycsütörtök éjjelén a kertben? A kert megfelelő hely az elvonulásra. Néhány tanítvány a kapuban marad, mások bemennek a Mesterrel, akiket imádságra és virrasztásra hív, majd Jézus még beljebb megy, hogy kettesben lehessen az Atyjával.

Mind a négy evangélista megemlíti ezt az állomást. Miért? Mert Jézusnak az egyik legmélyebb lelki állapotát nem lehet kihagyni a nagy történetből. Azokat a perceket, mikor az Atya megengedi neki, hogy emberi mivoltának minden mélységét megélje, amikor lelkében megérzi annak a tehernek a súlyát, hogy mit jelent elhordozni a világ bűneit.

Hát ki ne ordítana fel? Ki ne tiltakozna? Ki ne keresne menekülőutat? Minden ember. És Jézus emberségére nemcsak a születés, az éhség, a kimerültség a bizonyíték, hanem a pillanat, amikor a lába összecsuklik, térde mélyen a földbe ásódik és leborulva, őszintén kéri: Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár. (Mt 26,39) A Gecsemáné-kertje így lesz a belső harc helye. A fák tövében ott gyötrődik az Isten Fia. Szinte darabjaira hull az emberi test attól, ami rá vár.
A közelben ott áll a prés (Gat-Semani), ahol a kövek súlya kinyeri az olívabogyókból a drága nedűt. De ezen az éjszakán az emberiség bűne préseli keményen Jézust. S verejtéke, mint földre hulló nagy vércseppek (Lukács 22,44) áztatják a földet. Egyedüli küzdelem ez. A tanítványok újra és újra elalszanak, és az elvonulás helye a magány helyévé is válik.

Látva Jézus magányos szenvedését, eszünkbe juthat szolgálata eleje. Akkor a pusztában gyötri az éhség és a küldetés, ami rá vár, és a kísértések után angyalok mentek oda (Máté 4,11). Itt a kertben a gyötrődés alatt is angyal jelent meg neki, hogy erősítse őt (Lukács 22,43). Mert bizony kell erő ahhoz, hogy a halálos gyötrődésben elhangozzon: legyen meg a te akaratod. Emberi ésszel felfoghatatlan az az önátadás és önlemondás, amire Jézus képes. Háromszor rogy térdre az Atya előtt, és imádkozik: legyen meg a te akaratod, legyen meg a te akaratod, legyen meg a te akaratod. Bizony így lesz ez a kert a megváltásunk előszobájává. A kert, amiben valaki imádkozva magára veszi az első kert átkát. Nem kényszerrel, nem emberek erőszakolják rá, hanem önként teszi.

A történelem első kertjében az ember nem akart az Isten akaratában megmaradni, mert hallgatott a Kísértőre. A történelem ezen kertjében, a Gecsemáné-kertben Jézus meg akar maradni az Isten akaratában bármi áron. Mert amiképpen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek, akképpen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek. (Róm 5,19)

Tizenegy éve ott álltam a világ legidősebb növényei árnyékában. Meghatott a gondolat: mintha a természet belegyökerezett volna az örök élet lehetőségébe.

Ahol a saját akaratunk görcsös szorítása engedni kezd, és átadja a helyet annak, aki már győzött a sötétség felett. Az Úr lába megáll az Olajfák hegyén (Zak 14,4) – de a mi történetünk ott kezdődik el igazán, ahol a mi térdünk ér le a földre.

Varga Emese
Képek: Füle Tamás