A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől.  Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették. Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott és hitt.  Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek. (Jn 20:1-10.)

Ilyen egy győzelem? Mindössze három ember Jézus tanítványai közül, az egyik lát ugyan és hisz, de érteni ő sem érti a győzelmet, majd egy másik tanítvánnyal együtt hazamegy. Ez lenne az a győzelem, mely legyőzi az egész világot? (Jn 16,33b) A feltámadás, mely nélkül semmit sem ér a hitünk?

Ezekben a napokban sokan szeretnék látni a saját győzelmüket. Ennek érdekében a Nagyhét csendjét sem tekintik annyira fontosnak, hogy helyette ne a másikat gyalázzák, a keresztyénséget, az egyházat becsméreljék. A mindenkori ember győzelemről alkotott elképzeléseivel és vágyálmaival szemben áll az első húsvét reggelének derengő sötétsége, Jézus sírjának ürességében a halotti ruházat halott nélkül, a fejkendő gondosan összehajtva egy külön helyen… s a bizonytalankodó tanítványok.

Krisztus győzelmének megragadásához, vagyis ahhoz, hogy megragadjon és elragadjon minket az Ő győzelme az újjászületett élet felé – kevés az emberi igyekezet. Keresni lehet és kell Őt, ahogyan a magdalai Mária is elindult a sírhoz. Érdemes tudakozni az Írást, mely róla szól. Lehet egymást a keresésben versengve bátorítani, ahogyan János és Péter tették. De bizonyosság, életet változtató erő csak akkor lesz a feltámadás hitéből, ha maga a Feltámadott jelenik meg, ha kell, akkor zárt ajtók ellenére, s Ő adja a találkozás lehetőségét önmagával. (Jn20,19-23) Ekkor lesz az Írásból, a Biblia önmagában holt betűiből élet. Krisztus önmagát tárja fel. Ez a hit megmagyarázhatatlan csodája. Emberileg megmagyarázhatatlan, mert Isten akaratában, az Ő döntésében gyökerezik, aki mindenek ellenére, ami ebben a világban a teremtés óta történt és történik, nem mond le az emberről, hanem kész és képes önmagát odaadni azért, hogy újra együtt legyen az, ami összetartozik: Teremtő és teremtmény, ember és embertárs, a kertként teremtett világ és az ennek gondozásával megbízott ember.

Amikor a kereszténységnek történeti, kulturális és erkölcsi értékéről beszélünk, akkor nem hagyhatjuk ki annak eredetét. A keresztyén hit abban a találkozásban gyökerezik, melyet egyoldalúan maga a hit Gazdája teremt meg. Minden „értéknek”, eredménynek, vívmánynak, melyet a kereszténységnek tulajdonítunk, a kezdőpontján azokat az embereket találjuk, akiket Isten ezzel a hittel megajándékozott. Nélkülük, a feltámadás hitét életükben kiábrázoló emberek és közösségek nélkül (egyház!), mindaz, amit a kereszténység kétezer évének köszönhetünk, erőtlenné lesz, előbb vagy utóbb lebomlik, elporlad.

Tanúságot tevő tanítványok nélkül nincs keresztény kultúra, vagy ha van, akkor az a múlt egy értékes darabja.

De nem lesz így – ígéri maga a feltámadott Úr, aki utánamegy tanítványainak, s miután azok hazamentek, megjelenik közöttük. Békességet és a Lélek erejét kapják küldetésükhöz.

Mégis érdemes még pünkösd, a Szent Lélek kitöltetése előtt odaállni a Jézus sírja felé tartó, ott bizonyosságot nyerő, majd hazatérő tanítványok mellé! Pünkösdig tartó ötven napjuk, s különösen is az a tíz nap Jézus mennybemenetele és a Lélek eljövetele között egyszerre bátorít és figyelmeztet minket. A hit útja a kora reggeli sötétségben kezdődik, majd a derengő szürkületben folytatódik, s még haza érkezve sem teljesedik ki. Nem azonnal születik a megvilágosodás, nem egycsapásra válnak transzparenssé a tanítványok belül a hit befogadására, s annak kifelé sugárzására. Elindulnak az úton arra, ahol Jézust, annak holt testét akarják látni, majd, amikor nem találják, derengeni kezd nekik, ahogyan a hajnal feldereng a hét első napján, hogy azért nincs ott a Megfeszített, mert egy, a halálnál erősebb erő ragadta el. Mintha ez a „külön”, különleges (!) helyre helyezett fejkendő is erre utalna: nem rablás történt, hanem „rendben” hagyta el a Mester a temetőt. Segíthetne nekik az Írás ismerete is megfejteni, hogy mi történt, de még nem értik. Nem baj. Majd megértik és hirdetni fogják az örömhírt. Csak érjenek haza időben, mert a Feltámadott hamarosan megjelenik a békesség és a megvilágosító hit ajándékával!

Nekünk, utánuk jövő tanítványoknak sem kell feladni, ha először sötét van, majd csak dereng, s az Írás sem tárja fel önmagát első, második vagy harmadik olvasásra. Mária, Péter és János hazamenetele, passzivitása arra is taníthat, figyelmeztethet minket, hogy

nem kell a tanácstalanságot azonnal feloldani, az ürességet mindjárt betölteni mindenféle aktivitással, túlmozgással, stratégiával, kapkodással! A feltámadott Krisztusnak a zárt ajtó sem akadály.

Várd meg, amíg Ő mondja, hogy: „békesség”, amíg Ő küld el, Ő hatalmaz fel (20,21-23)!

És várni sem kell egyedül. El lehet indulni együtt a gyászban, hogy együtt érkezzünk az örömbe.

Balog Zoltán püspök
Képek: Füle Tamás