November 4-én nyilvánosságra kerülnek az ún. ügynökakták. Több tízezer dokumentumot tesz online elérhetővé az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. A levéltár szerint négyféle dokumentum nyilvánossá tétele kezdődik el (egy részüket csak a későbbiekben teszik majd kereshetővé): B-naplók (regisztrációs könyv) 25 000 ügynöki névvel; B-dossziék, melyek egy ügynök vagy hivatalosan „hálózati személy” életének legfontosabb dokumentumai; 6-os kartonok, amelyek nemcsak beszervezett, de akár kizárt személyek személyi adatait is tartalmazza; valamint az ún. mágnesszalagok, melyek 58 000 személy és a hozzájuk kapcsolódó adatok hordozói. 

Az elmúlt hetekben több alkalommal is lehetőségem volt hallani Földváryiné dr. Kiss Réka, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti Tanszéke tanszékvezető professzorának óvatosságra hívó, aggodalomtól sem mentes szavait. Professzor asszony felhívta a figyelmet arra, hogy olyan adatdömping zuhan rá a magyar társadalomra, melyet nem tudunk megfelelően értelmezni és kezelni. Egy-egy dokumentum, különösen az ún. 6-os karton semmit sem mond el az érintett személy valóságos érintettségéről, igaz történetéről. Ez az anyag nem tud különbséget tenni az egyéni életutakra nézve, a részletek hiányában nem fogjuk tisztán látni a körülményeket, és nem értesülünk arról, hogy az illető adott-e egyáltalán jelentéseket. Nevek fognak ránk szakadni, és talán alig lesz olyan ember a magyar társadalomban, akinek hozzátartozójáról, egykori tanáráról, barátjáról nem derül ki, hogy érintett. Ennél többet azonban nem fogunk tudni. Az iratok nyilvánosságra kerülése sok családot és közösséget érint majd érzékenyen.

Földváryiné dr. Kiss Réka azt is hangsúlyozta, hogy olyan evangéliumi terekre, az emberi méltóságot tiszteletben tartó terekre van szükség, ahol elindulhatnak a beszélgetések. Nincs más út előttünk, mint sok-sok beszélgetés, amelyekben idővel túl lehet lépni a bűnös és áldozat kettősségen, és az igazságot nem elkenve, de elindulhatunk a közösségi önreflexió irányába is. Mit tett velünk az ügynökkérdés kibeszéletlensége? Miért nem volt az érintetteknek bizalma abban, hogy az egyház közösségében felvállalják a múltjukat? Melyek azok az automatizmusaink, zsigeri működési mintáink, amelyek a szocialista rendszer elmúltával is velünk maradtak, és egyházi működésünkben a bizalmatlanság, a gyanakvás, és hatalomhoz való viszony különféle megnyilvánulásaiban velünk élnek? Miért nem indult el a református egyházban az a múltfeltáró munka, amiben evangélikus testvéreink – sok útkeresés, nehézség közepette – húsz éve járnak? 

Joób Máté evangélikus lelkipásztor a múltfeltárás pásztori és lelkigondozói dimenzióját vizsgálta az érintettek leszármazottjai életében (A hallgatás terhe – a kollaboráció transzgenerációs hatásai; Luther Kiadó 2024.) Azt kutatta, mit éltek meg azok gyermekei, unokái, akikről kiderült, hogy együttműködtek a szocialista rendszerrel mint hálózati személyek. Most, amikor gyülekezeteink tagjai közül várhatóan többen fognak átélni hasonló megrendülést, amikor édesapákról, édesanyákról, nagyszülőkről, akár egykor tisztelt és szeretett lelkipásztorokról, presbiterekről, egyházvezetőkről jelenhetnek meg adatok, Joób Máté felismerései különösen is fontosak lehetnek. Itt most csak egyetlen mozzanatra hivatkozom. 

Joób az érintettek hozzátartozóival végzett interjúk során azt tapasztalta, hogy azok nem ritkán gyógyító beszélgetésekké lettek. A teher megosztásának a lehetősége, a szembesülést követő érzelmek, mint a szégyen, a harag, a düh, a csalódás kimondásának a lehetősége pozitív élményt jelentett. Többen úgy találták, hogy senkivel sem tudtak erről ilyen őszintén beszélgetni, és a beszélgetés során ismerték fel, mennyire szükségük van rá. A szerző a következő konklúzióra jut: „Az érintettek hozzátartozóival folytatott beszélgetések megerősítették a megosztás fontosságát és gyógyító hatását. A legtöbb esetben felszabadító élményként élték meg a hozzátartozók, hogy beszélhetnek felmenőik sokáig titokban maradt múltjáról." (57.o.) 

A fentiek kijelölhetik számunkra, Isten Krisztusban megváltott gyermekei számára az utat a következő napokban és hetekben. Először talán érdemes néven nevezni, hogy melyek azok a tévutak, amelyek fenyegethetnek bennünket. Az első, hogy „elpolitizáljuk” a kérdést, és mivel az ügynökakták nyilvánosságra hozása a jelen kormányzat döntése, a várhatóan meginduló viták hevében mi is csak aktuálpolitikai szempontból tekintünk rá. A politikai erőtérnél azonban sokkal valóságosabb és erőteljesebb Isten országa erőtere, a megfeszített és feltámadt Krisztus uralmának erőtere, ezért figyelmünket Őhozzá kell fordítanunk. A másik zsákutca, hogy azt mondjuk, teljesen felesleges már ezzel foglalkozni. Ez azonban inkább a fájdalmak és sebek felszakadása tagadásának az útja lenne, mint az evangéliumi gyógyulásé. Továbbá meg kell magunkat őrizni az ítélkezéstől, a pletykával teljes kíváncsiságtól, a sopánkodástól éppen úgy, mint az olcsó és felületes vigasztalás szavaitól („akkor nem lehetett mást tenni, ne is törődj ezzel...”). 

Mi lehet hát számunkra az evangéliumi út? Arra biztatok mindenkit, hogy legyünk azzal a csendes, imádságos figyelemmel, amely észreveszi azt, aki körülöttünk megrendült az igazság és bizonytalanság e furcsa elegyének terhe alatt! Figyeljünk az emberekre, kapcsolódjunk be a beszélgetésekbe azzal, hogy meghallgatásra, megértésre van először szükség! Legyünk Isten szeretetének csatornái a figyelemmel, az imádsággal, amennyiben lehetséges, azzal, hogy meghívjuk testvérünket egy beszélgetésre! Adjunk neki teret arra, hogy elmondhassa mindazt, amin keresztül megy! Az Úr Jézus Krisztusról tudunk tanúskodni, Őt képviselni az egyszerű, könyörületes melléállással. 

Ha egy gyülekezet közösségében többen is érintettek, vagy egy korábbi lelkipásztorról, meghatározó emberről derül ki valami szomorú, csoportos beszélgetést is kezdeményezhetünk. Hangsúlyozzuk, hogy ez a beszélgetés a bizalom, a meghallgatás és a megértés nyílt terében zajlik. Kezdjük azzal, amit Jézus ígért, hogy ahol ketten vagy hárman összegyülekeznek a nevében, Ő ott van közöttünk! Hívjuk meg jelenlétét! Utána adjunk teret annak, hogy ki-ki elmondja a saját történetét és kifejezze kételyeit, küzdelmeit. Semmiképpen ne értékeljük a szavait, nem akarjuk „vigasztalni”, ne adjunk tanácsot! Miután ki-ki elmondta, amit szeretett volna, egy záró körben annyit tehetünk, hogy megosztjuk, milyen érzéseket váltott ki bennünk az, amit hallottunk. Végül egy egyszerű imádságban a beszélgetés vezetője, vagy ha készen vagyunk rá, mindannyian helyezzük a hallottakat az Úr kezébe. 

Lehet, hogy egyszeri esemény lesz. Lehet, hogy valami elindul és megszületik ebből. Lehet, hogy idővel nem hívő, de hasonló terhekkel küzdő barátainkat, kollégáinkat is meg tudjuk hívni. Talán mindez lehetőség lesz Isten népe számára Krisztus szeretetével, erejével, könyörületességével jelen lenni sok sebből vérző népünk számára. Talán a beszélgetés új terei nyílnak az evangéliumi gyógyulás érdekében. 

Kép: innen.