Megérkezünk a gárdonyi református templomhoz. Keresi a szemem a Gondoskodás Háza elképzeléseim szerint nagyszabású épületét, de nem találom. Belépek a Biblia Parkba, ez kézenfekvőnek tűnik, a kert még éledezőben a fagyos napok után. Édenkert, Noé bárkája, Betlehem – és nem hiszek a szememnek. Ez a ház túl kicsi – és be kell vallani, nem nagyon szép. Ez lenne az?

A Biblia Park ajándéka
Szőke kisfiú nézegeti a polcon rejlő kincseket, el van merülve, inkább az édesanyját, a négygyermekes Györei Katát szólítom meg. Ő a család legkisebbjével baba-mama körbe kezdett járni másfél évvel ezelőtt. Az alkalom előtt és után gyakran jöttek az édesanyák együtt is körülnézni a Gondoskodás Házába – mondja. „Ha találtunk egy-egy jó darabot, amiről valaki más jutott eszünkbe, akár egy barátunk vagy a tánccsoport egy-egy tagja, azt eltettük, elvittük neki. Ha csak a mi fantáziánkban passzolt, akkor pedig visszahoztuk” – mesél Kata a ruhák gyülekezeten túli körtáncáról, amelybe úgy is csatlakoznak, hogy saját jó minőségű, hordható darabjaikat behozzák.
Közben Kata kisfia megunja a szemlélődést, így rácsodálkozhatok, hogy miről gondoskodik még ez a kis ház. Az „énidő” a kisgyermekes anyák esetében legfeljebb egy presszókávé zavartalan elfogyasztását jelenti. Ennél a nettó öt percnél is többet ad a Gondoskodás Háza. Mégpedig úgy, hogy a házat zárt kert öleli körül, ez a Biblia Park, ami imasétát is rejt a homokozó és a kismotorok mellett – az egyikre felpattan a kisfiú és biztonságban köröz a kertben, míg az édesanyja válogat.

Közben még többen érkeznek a házba, cserélnek, válogatnak, beszélgetnek – micsoda élet van itt, kérem! – mondom ki hangosan.

Mialatt Kata nyári ruhákat keres a családja számára, megosztja, hogy törekszik a fenntarthatóságra, neki ebben segít a Gondoskodás Háza. 

„Ez éltető és élhető körfogás” – mondja. 

„Úgy örült annak, amit vittünk neki! Még fiatal, most nyeri vissza önmagát a szülés után” – hallom két idősebb hölgy beszélgetését, akik nem csak a szomszéd újszülött babának, hanem az édesanyjának is válogatnak „kelengyét”.

Gondoskodás. Ízlelgetem a szót sokadszor.

Az idősebb hölgyek, akiket megszólítok, sok éve járnak ide, most hoztak is, visznek is ruhát, de egyikük elmondja, hogy már nyolcvankét éves, korábban étkészletet, üvegpoharakat is hozott, mert úgy gondolta, már biztosan nem fogja használni. A hölgyek nem tartoznak a gyülekezethez, de a gondoskodás fontos és érthető számukra.

Egy újabb kibontott zsákból csinos, háromrészes kosztüm kerül elő – nagyon sajnálom, hogy a méretemnél jelentősen kisebb.

„Beszélnek róla, hogy ide be kell nézni”
A gondos szortírozás és rendszerezés Kovács Ildikónak, a gyülekezet munkatársának köszönhető, ő tartja rendben a Gondoskodás Házát is. Fogadja az adományokat minden nap nyolctól délig, ennek ellenére a kerítés mellett rendre akad egy-két kósza zsák ruha, amelyek nem könnyítik meg a dolgát. A segítő szándékot is komoly munka a megfelelő mederben tartani.

„Szemetet nem szeretünk átvenni, ma már nagyon máshol vannak a hordhatósági határok. Amiket csak ideraknak a kerítés mellé, annak azért nem örülünk, elég feladat rendben tartani és kirakosgatni az adományokat” – mondja Ildikó, aki nekem is a kezembe ad álmaim nadrágjai közül mindjárt kettőt is.

Ma három zsák ruhát pakolt át, köztük gyönyörű terítőket, amelyek az úrasztalán is megállják majd a helyüket.

„Pestről is hoznak ruhákat, van, aki kipakolja a házát és azt kell átvenni, azután szortírozni, mert a használhatatlan dolgok elszállítását is havonta megszervezzük” – mesél Ildikó az áramoltatás menetéről, amelynek két és fél éve részese. Egyszerre érzékelem rendszeretetét és segíteni akarását. Mesél róla, hogy nem csak gyülekezeti tagok jönnek a Gondoskodás Házába, hanem sokan megfordulnak itt, azt mondja, a híre szájhagyomány útján terjed.

„Beszélnek róla, hogy ide be kell nézni, mert mindig találnak kedvükre valót” – osztja meg Ildikó.

Szívességcsere-program – gyökerek, majd ágak
Karl Melinda, a gárdonyi gyülekezet vezető lelkipásztora minden hajnalban keresi Isten vezetését, akaratát. Szolgálatának egyik ilyen felülről vett gondolata volt a Gondoskodás Háza.

A mulasztás félelme miatt az igei szolgálatomban is benne van, hogy amit megértek, azt meg kell élni és azután meg kell tanítani megélni. 

Mi, reformátusok, mindennapos igeolvasók vagyunk. Sokat tudunk, de életté váltani nem biztos, hogy tudjuk az Igét. Ehhez kell az őszinteség és az életpéldák. Falak nélküli gyülekezet vagyunk – a legegyszerűbb és -érthetőbb igehirdetés az életünk, ott zajlik az igazi istentisztelet” – vallja.

A gyülekezet több, szeretetből fakadó kapcsolatépítésnek igyekezett teret adni, 2012-ben ezért is kapcsolódott a Szívességcsere-programhoz. Így fogadtak be először ruhafelajánlásokat is, és a gyülekezeti házban minden hónap utolsó péntekjén várták mindazokat, akik örömmel válogattak a ruhák között. Így zajlott ez két-három éven keresztül.

„A férjem először persze elhűlve nézett körül ilyen alkalmak után, hogy mi történt a gyülekezeti házban?

A szívesség napján 70-80 ember is megfordult a nálunk, aminek az volt a hozadéka, hogy köszönthettük a gyülekezettől, az Isten igéjétől távol élő embereket, és taníthattuk őket arról, hogyan viszonyuljunk egymáshoz. 

Nem csak jó légköre lett az alkalmaknak, de békességesek is lettek, és sokat formáltak az emberek hozzáállásán” – mondta Karl Melinda, a gárdonyi gyülekezet vezető lelkésze.

Karl Melinda és Oláh László huszonnégy évvel ezelőtt érkeztek Gárdonyba, ahol tíz éven keresztül a férfi vezette a gyülekezetet, majd börtönlelkészi feladatok felvállalása után felesége, Melinda követte a gyülekezet élén. A kezdeti kihívások között volt a segítők megszervezése.
„A kórustagokkal például a próbák után foglalkoztunk az adományokkal, ’rongyterápiának’ hívtuk, aminek volt egy pazar miliője” – mondja nevetve. „Megérkeztünk a hétköznapok megtépázta idegrendszerrel, amelyet először az éneklés rendezett, aztán imádkozva átpakoltuk magunkat a ruhahegyen, és magunknak is találva egy-egy darabot, személyesen átéltük újra Isten gondoskodását.”

Kis ház, nagy lehetőség
A kezdeti éveket követően az egykori, leomlott parókia helyén épült egy kis, garázsnak való faház a gyülekezeti ház udvarában. A koronavírus-járvány hozta helyzetben oda kellett költöztetni a „gondoskodás” alkalmait. A lelkész házaspár pedig elfogadta, hogy soha nem lesz helye az autójuknak. Ez lenne hát a Gondoskodás Házának keletkezéstörténete.

„Megéltük, hogy valóban egymásról gondoskodunk, és ez egyben nevel is bennünket. A kezdetben külön világot alkotó Gondoskodás Házát most már a gyülekezet is használja. Először meghatározó volt az a nagyon emberi hozzáállás, hogy az emberek inkább hoztak, meg akarván szabadulni a fölösleges dolgaiktól. Ezeket a játszmákat le kellett tenni. Jobb őszintének lenni abban is, hogy olyat hozzak, aminek magam is örülnék, ha megkapnám, és abban is, hogy nem csak adni, de kapni is tudunk. Ez utóbbi volt a nehezebb kezdetben” – vallja a lelkésznő, aki abban is elöl járt, hogy ruhatárát rendszeresen Isten butikjából frissítette, és ezt jól tudták, akik bibliaórára jártak. „Dicsérték a ruháimat, így könnyebb volt behívni a hívő testvéreket is, hogy nézzünk körül együtt, hiszen azt üzente rajtam minden darab: dicsérem Isten gondoskodását!”

Mindennapra egy apró csoda
Ma már, ha baba születik a gyülekezetben, rá is gondolnak, válogatnak neki, ez hozzátartozik az életükhöz. Rengeteg gyönyörű babaholmit, kocsit, ringatót, öblöt hoztak be a Gondoskodás Házába legutóbb is – a feliratokból látszik, hogy egy Lili nevű kislányé volt. Mindezt megkaphatta egy család, ahol a pocaklakót Lilinek kezdték el szólítani.

Ezeket a történeteket nem egy népmesei hős mondja, bár része az identitásának, hogy néptáncos is Csütörtökiné Lőrinczi Tünde Delinke, aki 2025 szeptembere óta a gárdonyi gyülekezet beosztott lelkésze. Négy gyermek édesanyjaként csaknem tíz évig maradt otthon, az édesanyák elmagányosodásának problémáját, a gyereknevelésben eszköztelenné váló generáció gondjait is ismeri. A baba-mama kör vezetésében korábban is vállalt szerepet, azóta kötődik a Gondoskodás Házához, melynek lelki értékei átitatják az életét.
„Egyik alkalom végén a tiszteletes asszony behozott egy nagy kupac ruhát, én pedig úgy éreztem jónéhány darabról, hogy konkrétan az én családomnak lettek összecsomagolva. De körbenézve észrevettem, hogy nem csak én, hanem minden anyuka talált közötte valamit. Akkor értettem meg, hogy a Gondoskodás Háza mennyire aktív történetet ír a gyülekezet életében.”

Tünde szerint minden hétre jut egy apró csoda, bár a történet árnyoldalait sem titkolja: a templom kerítését beszélgetésünk reggelén is végig pici játékok „díszítették”.

Nagyobb értéket teremteni
„A legkörnyezetszennyezőbb módon a ruháinkkal bánunk” – mondja a lelkésznő. „Silány minőségű pólókat veszünk, amelyek két mosás után lyukasak, használhatatlanok lesznek.

Indok nélkül váltunk pazarlókká.” 

Tündének viszont volt ötlete a tengernyi használt pólóra is, egy szakajtónyi „pólófonalat” mutat, amelyet maga készített, a hozzávaló szövőkereten már ott a felvetés; rongyszőnyeg születik.

„Annyira egyszerű, hogy egy gyereknek is meg tudom tanítani – és őszintén szólva szeretném is minél többeknek megmutatni, hogy a lyukas vagy foltos póló még nem az út vége” – mondja Tünde, aki vallja, ha nem teremtünk nagyobb értéket a meglévőből, akkor csak a szemetet pakoljuk. „A népi kultúrából ismerős rongyszőnyegeknek most reneszánsza van, a mai gyerekek életének pedig szükségszerűen része az újrahasznosítás.” Erre a hozzáállásra épít maga is, amikor saját gyerekei mellett a gyülekezethez tartozó ifjoncokat is szeretné bevezetni a teremtésvédelem hétköznapi gyakorlataiba. „A terítőkből kötényt, szalvétát készítünk, ez is könnyen megtanulható és örömforrás a gyerekek számára. Sikerélményt ad, ha csak egy székpárnát el tudnak készíteni maguknak, mert valódi tudásra tesznek szert. Az én generációm már környezettudatosabb, hívő emberként mondhatjuk úgy is: elkötelezettebb a teremtésvédelem iránt. A Gondoskodás Háza, az újrahasznosítás megélt evangélium.”

A gyülekezeti baba-mama kör és a Gondoskodás Háza közötti átjárás oda-vissza működik. Tünde nem csak a gyülekezeti anyukákkal jön rendszeresen ruhatárat frissíteni, de a gyülekezeti „turin” keresztül is érkezett édesanya a körbe. „A kegyelmet is megéljük ezen keresztül, nem kell érte küzdenünk: csak úgy van. Persze, itt is volt, aki visszaélt a helyzettel, de ez nagyon ritka” – fogalmazza meg a ház kezelésének nehézségeit a lelkész.

A református közösség ma sem túl nagy, kicsivel kevesebb, mint kétszáz fő az egyházfenntartók száma, két intézmény felé vállalva felelősséget hetente 400 gyermekkel foglalkoznak. A tapasztalt áldások azonban jelzik: nagy lendülete van itt az Úristennek. Vasárnap összegyűlnek közösségben dicsérni Istent, de a hétköznapokban az életükkel válaszolnak az igére, hirdetve Isten mindenre kiterjedő gondoskodását.

Képek: Füle Tamás