Milyen volt a lelkészi látása tizennyolc évvel ezelőtt?
Tizenegy éven át világi foglalkozásom volt, műszerészként dolgoztam, aztán levelezőn végeztem el a teológiát. Friss lelkészként az esperesünk elvitt egy megyegyűlésre – a rendszerváltás utáni felbolydult időszakról van szó –, és én csak forgattam a fejem a sok történés láttán. Ő azonban biztosított arról, hogy az egyház nem ilyen. Most sem a világnak kell minket lázba hoznia, hanem Isten Igéjének. Azért is mindig gyülekezetekben gondolkodtam, mert ezek nélkül nincsen egyház, ezek nélkül semmi sincsen, ehhez elég elolvasnunk Az apostolok cselekedeteit.

Három esperesi ciklus változtatott ezen a perspektíván?
Hatvani István volt gerjeni lelkésszel szoros kapcsolatban voltam a kisköri szolgálatunk révén, ő mondta azt nekem esperessé válásom után:

„Igyekezz, hogy ne változz meg, és továbbra is maradj Rácz Józsi!”

Milyen eszközei voltak arra, hogy ez így is történjen?
Próbáltam mindig józan lenni, és ahhoz a valósághoz kapcsolódni, amelyben élünk. Az, hogy legyen gondom a nyájra és magamra is – ahogyan Pál mondja az efezusi véneknek, és Timóteust is hasonlóan biztatja. Persze ez nem mindig sikerült. Követtem az elődeimet és a közelemben lévőkre is figyeltem, kölcsönösen fontosak voltunk egymás számára.

Az esperesi szolgálat vége készteti valamilyen számvetésre?
A számvetés jó dolog, de a lelki munka nem mindig mérhető. Egy gyülekezet élete nem mindig a sikerről és az eredményekről szól – viszont az egyház pont ezért nem dől be, mint egy vállalat, ha nem tud előrelépést felmutatni. Ha a biblikus elvet valljuk, akkor két-három ember már gyülekezetnek számít. Aztán persze ott van a törvény, amely rendelkezik a lelkészi fizetésről, a parókia fenntartásáról és a többi. Ebben is józannak kell maradni. Fontosnak tartottuk a sáfárságot is: a sáfár arról ismerhető meg, hogy semmi sem az övé. Isten csak adni tud, hiszen, ha elvesz, az övéből vesz el, én pedig csak prédálni, herdálni tudom az övét. Szem előtt kell tartani a számadást – ettől pedig nem félni kell, hanem készülni rá. De ki kell emelnem a hűséget, mert ha a Krisztus ügyébe hűségesen beleállunk, akkor azt Isten megtartja és megáldja. Ha ezekben megmaradunk, lesz népünk, és lesznek emberek, akik keresztyének és reformátusok akarnak lenni. Mindezek ellenére nem húztam vonalat. Az esperesi szolgálat lezárul, Dunaszentgyörgyön folytatom a lelkipásztori munkát – inkább előre kell néznünk a hátrafelé tekintés helyett.

Két lábbal a földön, Isten Igéje a kezemben, és hajrá!

Mire igyekezett nagy hangsúlyt fektetni a mögöttünk hagyott majd két évtizedben?
Végig az az igeszakasz volt előttem, amikor Jetró azt javasolja Mózesnek, hogy nevezzen ki elöljárókat, akik segítik a nép között végzett munkát. Ezért mindig törekedtem arra, hogy legyenek munkatársaim. Tudnom kellett delegálni és megbízni másokban. Azt hiszem, így tudtunk megmaradni.

Miben változott leginkább a hivatal betöltése előtti időszakhoz képest?
Az idő múlásával az ember talán bölcsebbé válik, mondjuk úgy, „józanabb lesz a paraszti esze”.

Vezetőként hol a határ, hogy ez ne forduljon át hübriszbe?
Visszakanyarodnék az első válaszomhoz: mivel később kezdtem a lelkipásztori szolgálatomat, és levelezőn végeztem, volt egyfajta zabla bennem, ráadásul sok mindent be kellett pótolnom. Viszont hálás vagyok azért, hogy ismereteimet, tapasztalataimat olyan kisköri munka során bővítettem, ami egyedülálló volt itt, Tolnában. Hatvani István volt az első, aki elhívta Monty Taylor misszionáriust a megyébe, aztán később jöttek mások is, akikre odafigyeltem, akiktől tanulhattam. Nekem ez volt a teológiai továbbképzésem. Ma is tisztelettel nézek azokra, akik a hagyományos rendszert végigjárják és sok mindent megtanulnak. Sokat tanultam az esperestársaktól, kifejezetten Agyagási István nyugalmazott vértesaljai esperestől. A nagyszerű szolgatársak közül többen elmentek már, ami nagyon fájt, de ha a Gazda így gondolta, akkor így kellett lennie.

Mi az, amire a teológia nem tudja megtanítani a lelkipásztorokat?
Főként a váratlan helyzetek kezelésére. A teológia tudományban, ismeretekben, széles látókörben rengeteget ad, de életbölcsességet nem, azt mindenki a saját szolgálatában szerzi meg. Nagyon fontos, hogy a lelkész milyen gyülekezetbe kerül, adott esetben milyen kegyességi irányzat felé orientálódik.

Az esperesi szolgálat mire tanította meg leginkább?
Azt szoktam mondani a lelkipásztoroknak, hogy ha kérdés merül fel bennük, egyik kezükben legyen a Biblia, a másikban pedig a törvény. És ha a kettő nem egyezik, akkor mégiscsak a Bibliának van igaza, mert a törvényt emberek alkották.

Sőt, ha Jézus nélkül használjuk a törvényt, ott nagy a baj.

Mit jelentett Tolna megyében esperesnek lenni?
A szomszéd faluból, Faddról származom, a feleségem is tolnai, kötődünk a megyéhez. Mondhatni, lokálpatrióta vagyok, és tűzzel-vassal küzdöttem az itt élőkért. Mindig is szívügyem volt, hogy jól lássam a kis gyülekezeteket. A legkisebb is ránk van bízva. Nem az a fontos, hogy mekkorák vagyunk, hanem hogy az emberek megismerjék a Szentháromság Istent. Sok olyan alkalomra van szükség, ahol presbiterek, gyülekezeti tagok találkozhatnak – nálunk ezt is jelentette az egyházmegyei szolgálat, mert ez már túlmutat az esperesi munkán. Hálás vagyok azért, hogy nem voltak eget rengető bajaink, de biztosan nem azért, mert olyan ügyesen megoldottam volna a helyzeteket. Hatalmas előnyünk, hogy egyetlen település, a Vértesaljához tartozó Németkér kivételével az egyházmegye a közigazgatási megyében van. Hálás vagyok a nálunk folyó ifimunkáért, amelyben a megye gyülekezeteinek kétharmada benne van.

Hogyan kísérte végig a dunaszentgyörgyi gyülekezet az esperesi feladatokban?
Néhai tiszteletbeli főgondnokunk, Patai István régóta részt vett az egyházmegyei szolgálatban, ezért nem volt idegen a gyülekezeti tagok számára, hogy esperes lett a lelkészük. Sokkal bölcsebb, tapsztaltabb, ügyesebb volt, és az egyházi működést is jobban átlátta, mint én. A presbitérium tagjai is elkötelezett, hitben járó emberek. A feleségem folyamatosan helytállt a hitoktatásban, a gyermekmunkában és az adminisztrációban. Szóval, ilyen munkatársakkal, ilyen hozzáállással sem a gyülekezet, sem a lelkészi munka nem szenvedett hiányt. Nyilván adódtak nehézségek, hiszen előfordult, hogy egy évben sem a gyülekezet, sem pedig a családom nem látott 1-2 hónapig, és itt nem szabadságról van szó. Közgyűlések, zsinatok, nem beszélve egyéb szolgálati elfoglaltságokról, amikor reggel hétkor indultam útnak és csak este hétre értem haza. De soha nem tettek szemrehányást. A kilencvenes évek közepén zajló gyülekezeti ébredésben nagy szerepet játszott, hogy a falu hagyományosan református családjaiból sok hölgy dolgozott a TSZ-irodán: könyveltek, bérszámfejtettek stb. Közülük sokan vettek részt az esti evangelizációkon, és tértek meg. Ez segítette később a gyülekezeti, majd esperesi szolgálatomat is.

Hogyan egészítették ki egymást az egyházmegye vezetésében Csuprik László főgondnokkal?
Főgondnok úr vezetői tapasztalatával és mindig készséges odaszántságával egészített ki engem. Sokszor szövevényes helyzetben és állapotok között volt szükség a kiegyensúlyozott, nálam sokkal higgadtabb döntéseire és tanácsaira. Ha jelzős szerkezetet kellene használnom: ő volt a bölcs és higgadt családtag, aki segíti és támogatja a fiatalabbat, nem erőszakosan és tolakodóan, de határozottan.  A személyes látogatásokban, az egyházközségekben és a lelkészcsaládokban kimagasló kapcsolattartója volt az elmúlt közel 18 évben az egyházmegyei elnökségnek.

Többször említette a bölcsességet – volt-e olyan történés esperesi szolgálata alatt, ahol bölcsebben kellett volna eljárnia?
A személyi kérdések mindig nehezek, egy gyülekezet lelkészi állásának betöltése sem csak egy ügy. Azt nem merem mondani, hogy mindent ugyanúgy csinálnék. De ezzel kapcsolatban is hálás megelégedettség van bennem, mert a feladatom sok esetben az egyensúlyban tartás volt. Vannak olyan problémák, melyek túlmutatnak a hatáskörömön:

nem biztos, hogy ragaszkodnunk kellene a parókiális rendszerhez, ugyanakkor az is kérdés, hogy mit kezdjünk a templommal, a gyülekezeti házzal, a parókiával. Aztán kevésbé van kidolgozva, milyen út áll a fogyatkozó gyülekezetek előtt. Mindezt úgy kellene helyesen kezelni, hogy ne sérüljön a református öntudat, amely gyakran az önállóságot jelenti.

Mi volt az elmúlt tizennyolc év legembertpróbálóbb időszaka?
Kétségkívül a koronavírus-járvány. Az volt a mélypont. És ez is kiket sújtott a legjobban? A kicsiket. Egy 70-90 év közötti nénitől nem várhatom el, hogy facebookozzon, vagy YouTube-on kövesse az istentiszteletet. Mert nincs sem mobiltelefonja, sem internete. Van olyan kollégám, aki még ma is konferenciahívásban tart bibliaórát időseknek, akik vezetékes telefonon keresztül kapcsolódnak be. De ahogy hordaléka, úgy hozadéka is volt ennek az időszaknak, sokunkat megtanított arra, hogyan használhatjuk jól a modern eszközöket arra, hogy eljusson az emberekhez Isten Igéje. Mindazonáltal gyakran nem látok ki a sok-sok hivatali fiókba érkező e-mail mögül. Ez a felpörgetett információáradat nagyon megterheli az embereket. A koronavírus-járványt szerintem azért tudtuk jobban átvészelni, mert falun ráérősebbek vagyunk, sokkal több idő jut magunkra és másokra egyaránt.

Az esperesi szolgálatot gyakran ütközőzónának mondják a gyülekezetek és az egyházkerületek, vagy épp az országos egyház között. Tolnában is így volt?
Mi úgy szoktuk mondani, hogy olyanok vagyunk, mint az őrmester a hadseregben, akit egyszerre nyom a legénység és a tisztek is. Annak idején az Esperesi Kollégium ennek kompenzálására jött létre. Előfordul, hogy valóban két tűz között vagyunk, mert eltér az közegyház és a gyülekezetek véleménye egy adott kérdésben. Ezt is józanul, kellő bölcsességgel, alázattal és türelemmel lehet oldani. Ugyanakkor a református egyháznak egy fordított piramisnak kellene lennie, a gyülekezetektől a Zsinatig. Miért nevezték korábban egyházfőhatósági igazolásnak, amit ma egyházi jogi személyek nyilvántartott adatairól szóló igazolásként ismerünk?

Itt nem főhatóság, hanem alhatóság van, amit úgy hívnak, hogy Zsinat vagy Zsinati Hivatal. A gyülekezetért van az egyházmegye, az egyházmegyéért az egyházkerület, az egyházkerületért pedig a Zsinat, és leértünk a piramis aljára. Nem beszélve a bürokratikus adminisztrációnkról, amely újabb és újabb munkatársakat kíván.

Hogyan tudott esperesként hatékonyan szervezeti és lelki vezető lenni?
Örültem annak, amikor valaki megkeresett a személyes problémájával, és nem csak akkor, ha anyagi kérdésekről volt szó. Ilyenkor mindig őszintén tudtunk beszélgetni. Aki pedig nem keresett meg, az megosztotta a gondját a szomszéd település lelkészével. Ha a lelkész jól működő kiskör tagja, akkor nem biztos, hogy külön lelki vezetőre van szüksége. Ha van egy vagy több olyan szolgatárs, aki tekintély számunkra, az szerintem elég. A tolnai lelkészhét nálunk például olyan, mint egy terápiás hét, pedig csak jó levegőn vagyunk, hallgatjuk az Igét, tanulunk és pihenünk. Ilyenkor találkoznak egymással a lelkészfeleségek és a lelkészgyerekek is. Nagy ereje van ezeknek az alkalmaknak. Ezt előremutatóbbnak tartom annál, hogy kinevezünk néhány embert lelki vezetőnek. Hála Istennek remek kapcsolatban vagyok több dunamelléki esperessel, de országosan is vannak olyanok, akikkel jókat tudok beszélgetni. A legfőbb orvos mindent tud rólunk, és ha szoros kapcsolatban vagyunk vele, akkor nem érhet minket olyan nagy csapás.

Képek: parokia.hu