Kettős céllal érkeztetek New Yorkba az ősz kezdetén: egy fontos találkozás okán, valamint a Magyar Háznak az 1956-os forradalom és szabadságharchoz kapcsolódó programja révén. Kezdjük az utóbbival, hogyan élnek ezek a történetek a tengerentúli magyarság emlékezetében?

Erdős Kristóf: Személy szerint Gulyás Lajos református lelkész (1918–1957) életéről és 1956-os tevékenységéről tartottam előadást a New York-i Magyar Házban. A résztvevőkkel a beszélgetés angol nyelven folyt; a téma kapcsán a hangsúly náluk egyértelműen saját családi meneküléstörténeteiken volt. Ezekről részletesen beszámoltak, ami arra engedett következtetni, hogy mindez számukra egyfajta identitásképző elem a magyar gyökereiket illetően. Többen részletesen elmesélték, miképp menekültek el 1956 végén Magyarországról – az egyikőjük például mindössze nyolc hónapos volt akkor, osztrák menekülttáborokon át először Ausztráliába vezetett a család útja. Az illető már hosszabb ideje New Yorkban él és dolgozik, nyugdíjas egyetemi professzor.

Mikor, miért kezdtél kiemelten foglalkozni Gulyás Lajos életével?
Erdős Kristóf: Egyetemistaként, közel húsz éve találkoztam először Gulyás Lajos élettörténetével. A tudományos diákköri dolgozatomat az 1945 utáni református egyháztörténetből írtam, ekkor olvastam Kövy Zsolt 1999-ben megjelent könyvét Gulyásról. A téma intenzív kutatását 2015-ben kezdtem el, amikor meghívást kaptam egy kutatócsoportba, amely 1956-os portrék feldolgozására jött létre a forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójára készülve.

Személyét tekintve talán az egyik legszembetűnőbb információ, hogy az 56 utáni megtorló gépezet egyetlen olyan egyházi áldozata volt, akit jogerős bírósági ítélettel végeztek ki. Biztosan sokakban megfogalmazódik a kérdés: miért éppen ő?
Erdős Kristóf: A kádári megtorlás célja Gulyás kivégzésével minden kétséget kizáróan a példastatuálás volt. Ha ugyanis jogerős bírósági ítélet végrehajtásával ki lehet végezni egy református gyülekezet vezetőjét, egy lelkészt, a falu hiteles emberét, a kevés számú helyi értelmiségi egyikét, akkor bármit meg lehet tenni. Az induló Kádár-korszak első évében ez elrettentő üzenet volt az egész társadalom felé. (A képen Gulyás Lajos és családja látható 1954 nyarán – a szerk.)

Csaba, az 1956-os események ötvenedik évfordulójára készült Holtak árnyéka című filmedet láthatta a kinti közönség. Milyen volt húsz év távlatából, ebben a közegben beszélgetni a témáról?
Szekeres Csaba: A közönség érzékenyen fogadta, és a hozzászólások számomra leginkább a kiszakítottság érzésével, az emigrációval voltak kapcsolatosak. A múlt feldolgozása a jelen körülményei között fokozott terhet jelentett a témában érintett nézőknek. A film interjúk és visszaemlékezések gyűjteménye. Ez annak fényében fontos, hogy én magam sem emlékeztem a filmben szereplő történetek mindegyikére részletesen. Csak az érzés, a megszólalókhoz kapcsolódó érzelmi kötődés élt bennem. Ez a felismerés arra ébresztett rá, hogy a kimondott szavaink, amelyek az emlékeinket meghatározzák, egy közösség emlékezettechnikájára, ilyen módon az önértelmezésünkre, identitásunkra óriási hatással vannak. Azok az emberek, akik emlékeznek, és az emlékeken keresztül képesek szembenézni a saját és szeretteik sorsának alakulásával, kérdéseket tesznek fel és válaszok megtalálására törekednek, mindezzel a többi emberért is tesznek. Hogy értsük és tudjuk, kik vagyunk, mivel kell szembenéznünk. Így alapvetően hálát éreztem a filmben megszólalók iránt. Ezt a lehetőséget, hogy elmondták a történetüket, újra köszönöm nekik.

Mit érdemes tudnunk az előzményekről?
Szekeres Csaba: Az alapötletet Plohn József hódmezővásárhelyi fotográfus fotósorozata adta az 1848–49-es szabadságharc még élő hőseiről. Tudomásom szerint 154 veteránról készült fotó. Ezek nem egyszerűen portrék a számomra; sorsok, a megélt küzdelmek folyamatai látszódnak az arcokon. A képeken szereplő emberek öltözetét a viselt ruháik foglalták keretbe. Mintha történetük ezáltal kapott volna lábjegyzetet – kiről van szó, hol élt, hogyan élt túl, és hogyan éli az életét a szabadságharc emlékével. Szerettem volna valami hasonlót, ami egyszerű, de kifejező. Így született meg a Holtak árnyéka. A film szereplőinek megtalálásában Kőrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne, illetve beszédes című közös kötetük volt segítségemre, rendkívül hálás vagyok nekik. A Titokkal a lelkemben éltem című könyvben 56-os elítéltek gyermekei emlékeznek, vallanak, mesélnek a forradalom kapcsán megélt családi eseményekről.

Hallgatás, veszteség, történelmi trauma tovább élése és öröklődése. Felfedezhető valamilyen közös vonás a szereplőkben, vagy minden történet teljesen egyedinek tekinthető?
Szekeres Csaba: A Holtak árnyéka kapcsán a traumával való szembenézés kérdése az alap. Ez a trauma nemcsak a veszteségről, egy családtag elvesztéséről szól, hanem a kiközösítés, szeparálódás miatti identitásvesztésről vagy -válságról. Mit kezdjen magával egy gyermek, akinek az édesapját bebörtönzik, bűnözőként kezeli az igazságszolgáltatás, miközben ő morális hősként tekint rá? Hol az igazság? Ki valójában az ember? Az, akit megismert apaként vagy az, akinek beállítja őt a hatalom? Rendkívül súlyos kérdések ezek egy felnőtt számára is, egy gyermek pedig még nehezebben igazodik el egy ilyen helyzetben. Ezért különösen fontos és tiszteletre méltó, hogy ezek a sorsvallomások megszülettek. Ismételt köszönet érte Bali Máriának, Bősze Balázsnak, Micsinai Mártának, Szelepcsényi Mártának, és természetesen családjaiknak.

Az előadások mellett egy szintén meghatározó, közös munka is összeköt benneteket, egy készülő filmtrilógia első része, amely a forradalom előtt egy évvel elhunyt egyházszervező, embermentő esperes, Szabó Imre életével foglalkozik. Ebben a történetben hogyan találkozott a történészi és filmrendezői nézőpont?
Erdős Kristóf: A Nemzeti Emlékezet Bizottságánál, ahol tudományos főmunkatársként dolgozom, 2020-ban zajlott Magyar gulag – Táborvilág Magyarországon 1945–1953 címmel egy programsorozat a recski kényszermunkatábor megnyitásának hetvenedik évfordulója kapcsán. Az egyik konferencián az 1951 tavasz–nyári Budapestről való kitelepítésekről is szó esett, én pedig egy budapesti református gyülekezet példáján vizsgáltam a témát. Ekkor került elém Szabó Imre (lenti képünkön családja körében látható – a szerk.), az első budapesti református esperes és a Budapest-Fasori Református Egyházközség vezető lelkészének szerepe a kitelepített reformátusok felkarolásában, segítésében, megszervezésében, és ezt követően kezdtem vizsgálni az esperes hagyatékát a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltárában. Tulajdonképpen hátulról, 1951-től mentem vissza egészen a harmincas évekig: kutattam lemondatásának körülményeit, zsidómentő tevékenységét és Tasnádi Nagy Andrással való megtöretett barátságát is. Tasnádi, aki aktívan részt vett a második zsidótörvény megalkotásában, világi vezetőtársa volt Szabó Imrének a fasori gyülekezetben. Szabó Imre ezzel szemben már Hitler hatalomátvétele előtt, a 30-as évek elején felszólalt az antiszemitizmussal szemben…

Szekeres Csaba: Mindez úgy kapcsolódik az én életemhez, hogy a Dunatáj Alapítványnál Szederkényi Miklós segítségével a 2020-as évek elején elkezdtem egy filmes kutatást, ami elsősorban a hatalom és egyház találkozása mentén, az 1948-as hatalomátvétel után vizsgálta az emberek életének alakulását, konkrétabban az egyházak helyzetét. Bár ebből is szerettünk volna filmet készíteni, végül nem folytatódott a történet. Azonban Miklós másfél-két évvel ezelőtt felhívta a figyelmemet Kristóf Szabó Imréről szóló tanulmányára. A történettel ekkor kezdtem behatóan foglalkozni, azonban az eredeti interpretáció nálam abszolút Tasnádi és Szabó kapcsolatára épült, arra a különös helyzetre, hogy miként lehet az, hogy két, magát egyformán mélyen vallásosnak tartó személy ennyire ellentétesen tud gondolkodni egy ilyen kiélezett helyzetben. A tervezett trilógia is összefoglalható ezzel a mondattal:

mit kezd a hittel élő ember akkor, amikor a hatalom a nyakára térdel.

Valóban közel került hozzám Szabó Imre története – jórészt Kristóf munkájának köszönhetően –, ezért úgy döntöttünk, hogy belevágunk egyfajta feltáró munkába, ami a ma élő családtagokon keresztül biztosítana rálátást a teljes képre.

Mit értünk pontosan ez alatt?
Szekeres Csaba: Igazából mindazt, ami Szabó Imre személyiségéhez, az emberi kapcsolataihoz, a vallási vezetői status quójához, az iskolaalapítói szándékaihoz, a Tasnádival való kapcsolatához köthető. Ennek keretében készült egy interjúgyűjtemény ez év elején, ami abból a szempontból hiányosnak mutatkozott, hogy bár az unokákat igen, az egyetlen élő gyermeket nem tudtuk megszólaltani.

Ő Szabó Piroska, a vele való találkozás volt a New York-i utazás fő célja.
Szekeres Csaba: Igen, Kristóffal sokat beszélgettünk arról, miként lehetne a történelmet átélhető közelségbe hozni, felfedni, hogy az elvi, elméleti viták és élethelyzetek mögött, amik mentén a témáról gondolkodunk, milyen ember rejlik valójában. Piroska felé, aki gyermekkorát a Fasorban töltötte, és 1956 óta él New Yorkban, az volt a kérésünk, hogy segítsen minden olyan emléket felidézni, ami elsőre nem tűnik relevánsnak: gesztusok, rezdülések, szokások. Milyen az, amikor az édesapa hazamegy a munkából? Hogyan üdvözli a családját? Milyen szavakat használ? Mi a viszonya a dohányzáshoz? Ezek az apró részletek számomra rengeteget segítenek egy karakter elképzelhetőségében, és annak a dramaturgiai alaphelyzetnek a megalkotásában, amin keresztül ki lehet bontani egy történetet.

Mennyiben formálódott az előzetesen, történelmi dokumentumok során kialakult Szabó Imre-kép a személyesség hatására?
Erdős Kristóf: Számomra a Szabó Piroskával való találkozás rendkívül megtisztelő élmény és tapasztalat volt, hiszen kisebb-nagyobb intenzitással, de már lassan négy éve foglalkozom az édesapja élettörténetével, és általa valóban közelebb kerülhettem a személyiségéhez.

Szekeres Csaba: Kívülről egyébként felemelő volt látni, ahogy összeér a két szál, hiszen sokszor Piroska kérdezte Kristófot, mi is történt ekkor vagy akkor.

Erdős Kristóf: Ritkán adatik meg ilyen élmény egy történész-kutatónak! Számomra a saját vizsgálataimat nem új adatok tekintetében segítette – tizennégy éves volt, mikor az édesapját lemondatták a fasori lelkészi állásáról, esperesi hivataláról –, hanem azzal, amit első kézből mesélt az édesapja ügyszeretetéről, munkamoráljáról, hitéről, világlátásáról, szociális érzékenységéről. Ennek fényében már sokkal jobban értem bizonyos döntéseit, motivációit.

Volt olyan mondata, története a lányának, ami különösen nagy jelentőséggel bírt számodra?
Erdős Kristóf: Volt egy, ami nagyon megmaradt bennem, valószínűleg azért is, mert idén tavasszal írtam egy cikket a Századok című folyóiratba Szabó 1951-es lemondatásáról. Ezt a mondatot már Szabó Imre Budapestről való elűzése után, a Szabolcs–Szatmár–Bereg megyei Buj községben mondta neki a felesége: „Imre, ne a múltban éljen, hanem gondoljon a jelenre és a jövőre.” Ez azzal kapcsolatban nagyon fontos impulzus, hogy megértsük, vajon mi vezetett ahhoz, hogy ő Bujban rendkívül hamar megbetegedett és elhunyt. Egyszerűen nem tudta elengedni mindazt, amit neki a Fasor, az egyházmegye, az ottani szolgálat jelentett.

Érződött mindez abban az apaképben, amit Szabó Piroska felvázolt?
Erdős Kristóf: Nem, ez számára természetes volt. Egy olyan szerető, gondoskodó apa rajzolódott ki előttünk, aki stabilitást jelentett a családja életében, de ezt nem feltétlenül a mai viszonylatokban szükséges értelmezni. A család konkrét, mindennapos teendőiben alig volt jelen, leginkább a vasárnapi ebédeknél ültek egy asztalnál – persze, ez nem jelenti azt, hogy nem tartotta számon a gyermekeit, de hihetetlenül elfoglalt volt. 1926-ban ő kezdeményezte az idén százéves jubileumát ünneplő Julianna-iskola – ma Budapest-Fasori Református Kollégium Julianna Gimnáziuma és Általános Iskolája – megnyitását, 1932-re létrehozta a Budapesti Református Egyházmegyét, aminek külön egyházigazgatási egysége és külön érdekképviselete nem volt addig a Dunamelléki Református Egyházkerületben, utána kijárta a fővárosnál, hogy öt új templom felépüljön. Elképesztő menedzsmenttevékenységet vitt, majd a nyilasterror alatt gyermekotthont alapított, menedéket nyújtott, gyógyszert juttatott a gettókba, mentesítéseket intézett a zsidó származású egyháztagoknak.

Szekeres Csaba: Itt visszatérnék ahhoz a fontos mondathoz, amit Kristóf kiemelt a visszatekintéssel kapcsolatosan. Onnan indítanám, hogy ha az ember filmet csinál, és azt történelmi keretek között teszi, akkor jogos is lehet az a kérdés, hogy a hitelesség miként jelenik meg a filmben. Történészként a feltett kérdésekre adható faktuális válaszok rendszere tudományos értelemben védhető kell, hogy legyen. Ezért tudományos megközelítéssel máshogyan teszi fel a kérdéseit, mint mondjuk én filmes szemmel. Esetemben már a kérdésfeltevés is egy olyan világkép megalkotásáról próbál összetetten gondolkodni, ami valamiféle igazságot hordoz. Innentől kezdve veszik el az ember a dologban, mert arra, hogy mi az igazság, és miképp érhető tetten, sokféle választ lehet adni.

Mi a hitelesség és igazság kapcsolata e tekintetben?
Szekeres Csaba: A hitelesség az igazság megtalálásán keresztül tud esetleg testet ölteni, de önmagában azért, ha hitelesen ábrázolom, hogy Szabó Imre hogy ment be a börtönbe meglátogatni az ő elvei ellen emberileg és politikailag is ténykedő barátját, a korábban említett Tasnádi Nagy Andrást, attól még az igazsághoz nem biztos, hogy közelebb kerülök. Pedig ez lényeges dolog: nagyon nehéz értelmezni, hogy mi megy végbe ebben a két emberben, és miért. Miért alakulhat ki az előbb Kristóf által említett élethelyzet és lelkiállapot? A múltra fókuszáló attitűd, a transzcendens ragaszkodás többeknél visszatérő motívum ebben az időszakban. És egészen komplex, ahogyan a hiten, a valláson keresztül megélt élmény bekapcsolódott a szociális közegbe. Az a fajta közösségi létélmény, ami a 30-as években elindul a katolikus, református egyházakban, megélés szintjén a 68-as diáklázadáshoz hasonlítható: olyan erővel hatott, hogy aki közel került hozzá, azt addiktívvá tette. Azt érezte, hogy ez az az élet, amiért élünk, ez ad értelmet annak, amiért megszülettem, és ebben a sorsban tudok kiteljesedni. Amikor pedig megérkezik a borzalom, nemcsak a háború, hanem az üldözéses élethelyzet formájában, akkor sokakban felerősödik ez a fajta érzékenység – amit később nehéz lehetett félretenni. Kristóffal egyetértettünk, hogy

sokkal könnyebb volt hitre jutó, jó emberré válni egy üldöztetéssel teli időszakban,

mint a politikai helyzethez való újfajta alkalmazkodási készség felmutatását megkívánó élethelyzetben.

Azaz?
Szekeres Csaba: Az ember önazonosabban tudott kiállni a nyilasuralom idején, mint amikor a kommunista rezsim gyakorlatilag megosztotta a közösség tagjait, és szürke zónákat hozott létre – ahol nem lehetett tudni, hogy ki a jó, ki a rossz. Egy ilyen helyzetben Szabó Imre, amikor már nem tudott előre nézni, érzésem szerint nemcsak azzal küzdött, hogy nem tud a hitét úgy megélve jó emberré válni, mint ahogyan tette azt a háború üldözéses időszakában, hanem látta azt, hogy ez egy szürke zóna, amihez neki nincsen tartozása. Ezekben az időkben az egyházakban is egyre több politikai üzletet kötöttek, ebben kevesen érezték jól magukat, önmeghatározni pedig még nehezebb volt. Szabó Imre személye értelmezhető gondoskodó archetípusként: neki gyakorlatilag mindegy volt, hogy egy SS-katonát kellett mentenie vagy éppen egy idős zsidó hölgyet.
A kiszolgáltatottság állapota alapvetően behívta nála ezt a mechanizmust – hogy ennek milyen határai voltak, vagy kellett volna, hogy legyenek, arról persze lehet vitatkozni, de egyértelműen tiszta, evangéliumi hozzáállása volt. Ennek ellenére nem beszélhetünk megdicsőüléstörténetről, és nem is hagiográfiát készítünk. A történet attól emberi, hogy nem fekete-fehér. Ő nem kenetteljes Superman volt. Úgy képzelem, imáin keresztül folyamatos párbeszédet folytatott az Istennel minden egyes nap minden egyes percében, vallási értelemben vett, nagyon erős küldetéstudattal. Ez a fajta szélsőségesség azonban okozhatott önellentmondásokat. Rengeteg energiába, áldozatba, önvívódásba került számára, és ez az, ami nagyon szimpatikussá, átélhetővé teszi az ő személyiségét. Bujban azt érezhette, hogy tőle függetlenül fog olyan irányt venni az egyháza, amit ő nem tud befolyásolni. Ez lett a tragédiája.

„Én élek és ti is élni fogtok” – hangzott temetési igéje Ravasz Lászlótól. Az említett történetek fényében megfogalmazható egyfajta üzenet ránk, mai magyarokra nézve?

Erdős Kristóf: Szabó Imre és Gulyás Lajos kapcsán talán az állandóságot tudnám említeni: mindketten konzekvensen gondolkodtak, értékrendjükhöz ragaszkodva, amit a politikai változások, külső körülmények sem tudtak elhajlítani. Ennek van egy, talán a mai világra nézve nem túl népszerű, mégis fontos üzenete, hogy mindezért nem biztos, hogy a földi életben ér majd a jutalom – de ilyen mentalitással mindennap tükörbe lehet nézni.

Szekeres Csaba: Számomra két dolog: az egyik, hogy az idő elképesztően gyorsan megy, és hamarosan nem lesznek szemtanúink, így ezeket az élményeket minél hamarabb össze kell gyűjteni. A másik, ami ebből fakadóan elengedhetetlen, hogy jó volna szembenézni ezeken a személyes élményeken keresztül azzal, hogy kik is vagyunk mi, és erről minél többet beszélgetni. Nem politikai szándékok mentén keretezve, hanem ember és ember között. Kérdezzünk, figyeljünk, meséljünk. A beszélgetés hozhat feloldást.

Képünkön: Polyák Ilona Beatrice, a Magyar Ház vezetője; Erdős Kristóf történész; Szabó Piroska, Szabó Imre lánya; Szekeres Csaba filmrendező; Szabó Sándor, Szabó Imre unokája

Képek: a Gulyás és a Szabó család archívumai, Szabó Sándor