A bibliai törvénytudó zavarában ezt kérdezi Jézustól: „De ki az én felebarátom?" (vö. Lukács evangéliuma 10. rész, 29. vers) Menekülés és önigazolás is ez egyszerre, mellyel mi magunk is találkozunk, ha saját fel nem tett kérdéseinkre gondolunk. Mert a felebarát az, akivel találkozunk, a „félig már barát", akivel megvan az esélye a kapcsolatnak azért is, mert megadtuk neki. A felebarát a kritérium, a mérce, az üdvösség küszöbe... „Szeresd felebarátod, mint magadat" – az Ó- és Újszövetség egybecsengő felszólítása.

Na, de ki az?

Mérges szomszéd?
Igazságtalan főnök?
Hűtlen barát?
Közömbös kalauz?
Takarítónő a kórházban?
Lelkiismeretes portás?
Fáradt utas?

Nem, mert nem ülsz mellé a buszon, nem alkalmazkodsz hozzá a vonaton, mert nem hajolsz le hozzá a lépcsőn, nem állsz meg, nem veszed fel, nem hallgatod meg. Mert nem érdekel.

Nem kerülsz kapcsolatba vele.

Ki az enyém?

Senki sem a tiéd. A magadé vagy. Kinyitni? Kinyílni? Kimozdulni? Kilépni? De hát az intim szféra! A védelem! A saját világom! Én magam! Az én időm. Az én pénzem! Az én szférám. Magam. Az én váram! Az én záram!

Ki a te felebarátod?

Aki közelebb lép?
Akit megszólít?
Akit megvetsz?
Akit mindig újra próbálsz szeretni?
Aki várakozón néz rád?
Akire soha nem gondolnál?
Aki jelen van?

Kinek adsz újra esélyt?

De hát kimondottan vágyom, sóvárgok egy igazi barátra!

Bölcsföldi András
A szerző református lelkipásztor.