A Ráday Házban találkozunk, hiszen Ön egyházkerületi missziói referens, igaz, nincsen irodája itt. Ha lesz, akkor már a Püspöki Hivatalba fog bejárni. Milyen céllal vállalná ezt a tisztséget?

Hierarchikus az egyház, ezért a püspöknek megvan az a lehetősége, hogy kiemeljen és középpontba állítson témákat, esetemben elsősorban a missziói megújulást. Ebben látom az értelmét a tisztség elvállalásának. Ugyanakkor csupán az intézményi logika szerinti működésből soha nem lesz megújulás, mert az nem megy végbe parancsszóra, legfeljebb emberek meg fognak csinálni programokat, amiből önmagában nem lesz élet. Mindez csak abból a szabadságból történhet, hogy egy lelkipásztor, egy presbitérium, egy közösség azt mondja, hogy mi meghallottuk a szót, látjuk a lehetőséget, átgondoltuk, imádkoztunk, és szeretnénk ebbe beleállni. Máskor is elmondtam: csak akkor válasszanak meg püspöknek, ha a többség azt mondja, hogy efelé szeretnének menni. Ha nem, akkor nem ez az a tér, ami kinyílik számomra, mert efelé vezetni csak közös egyetértésben megy. Szeretném azonban erre meghívni az embereket, ezzel együtt közös imádságra, hiszen az Isten Lelke tudja, mire vezet mindannyiunkat.

Amikor az egyházról alkotott jövőképéről beszélt a budai gyülekezetben, akkor is azt mondta: a megújulás Isten munkája az ige, az imádság és a Lélek által, ugyanakkor azt is képviseli, hogy számít, mit teszünk ennek érdekében. Tudná ezt tovább árnyalni?

Egy kép segít nekem ebben: az, hogy Illés próféta a Karmel-hegyen megépíti az oltárt, az az ő dolga. De Isten küldi a tüzet. Ami azt jelenti, hogy arra, amit a Szentlélek munkál: az egyén vagy a közösség szívében a bűnbánatot, a megtérést és a megújulást, mi nem tudjuk Istent rávenni, hiszen Ő szuverén. De az oltárt megépíthetjük. Könyöröghetünk, odaállhatunk. És Istent úgy ismerjük, mint aki hűséges Isten; gyönyörködik, amikor a gyermekei elé jönnek töredelmes szívvel, és azt mondják: Urunk, semmink nincs, add nekünk azt, amire szükségünk van. A jövőkép tehát hitbeli út. Nem lehet legyártani. És ha az egyéni keresztény életről úgy gondolkodunk, hogy hitben járunk, nem látásban, akkor miért ne ragadhatnánk meg ugyanígy, biblikusan, krisztusi módon az egyház életét? Miért ne gondolkodhatnánk ugyanilyen hittel a gyülekezeteinkről, hogy a megújulás, a bűnbánat, a megtérés, a megelevenedés a közösségeinkben is megtörténhet?

A megújulás elvezethet strukturális változásokhoz is?

Ahogy a dolgok mozgásba jönnek, kell strukturális változásokkal foglalkozni. Számomra továbbra is nagy kérdés, hogyan lehet elérni, hogy a lelkipásztorok kevesebb hittanórát tartsanak és a gyülekezeti lelki munkával foglalkozzanak. A következő ciklus végére kétszáz lelkész nyugdíjba vonul, és valószínűleg nem lépnek be ugyanennyien a helyükre, nem csak azért, mert talán nem lesz ennyi fiatal, hanem mert ezek a gyülekezetek egy része nem képes eltartani már egy lelkészcsaládot. Egy fogyó egyházban az elengedés fájdalmával is szembe kell nézni. De mi van akkor, ha egy nagyobb település megújuló gyülekezete úgy vezethet embereket a szolgálatra, hogy közülük egy kisebb csapat, akár laikusok is, megfelelő felkészítés mellett elkezdhetnek szolgálni egy-egy kisebb településen? Ez már strukturális kérdés is, de nem csak az, hanem Lélek és élet. A kérdés tehát az, hogy megfordítható-e valami ebből a tendenciából a missziói megújulás által?

Gyógyulásra és helyreállásra van szüksége az egyházunknak – erről is beszélt már. Miből szükséges gyógyulni és mi a kivezető út?

Már 2014-ben, az Egyházi Jövőkép Bizottságban (a továbbiakban: EJB – szerk.) kimondtuk: az egyik nagy hiányosságunk, hogy nem hiszünk eléggé az evangélium erejében. Ami abból a tapasztalatból született, amit Isten kegyelméből megéltünk Gazdagréten, hogy az evangélium hirdetéséből emberek élete átformálódik, ők beállnak a szolgálatba és elkezd egy kis gyülekezet növekedni. Amikor építkeztünk, abban is ott volt az imádság, hiszen úgy vágtunk bele, hogy közel sem láttuk a végét. Amikor az az első gondolatunk egy nehéz helyzetben, hogy nincs pénz, megfelelő struktúra, nem érdekli az embereket, amit teszünk, és ezért pótcselekvéseket végzünk, akkor azzal kell szembesülnünk, hogy nem tudjuk elhinni, hogy az Isten igéje és Lelke valóban életet ad. Pedig az evangélium minden értelemben életet terem: például az adakozásnak is új kultúráját képes kialakítani. Ezt mindannyian hisszük szavakban. Valamennyire mindannyian éljük is, mégis mintha számos zsigeri mozdulásunk lenne, ami evvel szembemegy. Például, ha a gyülekezetben mindig azt csináljuk, amire éppen pályázat van, és ez irányít minket, akkor miben hiszünk valójában?

Szintén megfogalmazta az EJB, ami továbbra is velünk van, hogy nem működnek a bizalom és a szolidaritás struktúrái. Budapest-déli missziói előadóként tíz éven át hangsúlyoztam, hogy nekünk, akik itt szolgálunk a fővárosban, közösen kellene gondolkodnunk arról, mit jelent a várost együtt is megszólítani. Az együttműködésben kettő meg kettő nem négy, hanem öt vagy hat. Nem nagyon tudtunk elmozdulni ebbe az irányba, persze mindenki leterhelt a saját gyülekezeti szolgálatában, mégis szükséges az egyházmegyei missziói stratégia, aminek része lehet a gyülekezetplántálás és a gyülekezetmegújulás is.

A missziói látás gyenge a gyülekezetek nagy részében. Nem abban gondolkodunk, hogyan érjük el azt a települést, ahol élünk, hanem abban, hogyan maradunk meg. Az elmúlt időszakban a missziót elsősorban az intézményeinkben végzett szolgálattal azonosítottuk. Fontosak az intézmények, de meg kell találnunk a választ arra a kérdésre, hogy a gyülekezet hogyan válik Krisztust sugárzó közösséggé a mindennapokban a tagjai által a társadalomban. Erre képezhetnénk is a gyülekezeti tagokat. Amikor az EJB munkája elakadt, akkor kezdtük el a Tanúim lesztek missziói és tanítványképző kurzust, ami hatással van emberek, gyülekezetek és azok életére, akikkel ők kapcsolatba kerülnek. Teljes fordulat szükséges abban is, hogy mit jelent a mai világban, a missziói egyházban a lelkipásztori szolgálat.

Van egy sokkal érzékenyebb kérdés is, ahol azt látom, hogy gyógyulásra van szükségünk: a politikai bálványimádás kérdése, ami mintha egy mintázat lenne a Magyarországi Református Egyház életében. Ha nem élünk mélyen aszerint, hogy az evangélium erejében van az egyház jövője, akkor újra és újra annak a kísértésébe esünk, hogy egy politikai kapcsolatban érezzük úgy, hogy biztosítva van a jövőnk. Meglesz a támogatás, nem fog kihalni a gyülekezet. Amikor egy közösség így gondolkodik, a képzeletéből elveszett az Isten szentsége meg az evangélium ereje. És nem vesszük észre, mert nem is tudjuk, hogy mi veszett el, annyira be vagyunk zárva abba, hogy ez így működött mindig. Mély gyógyulásra van szükségünk, hogy felismerjük ezt.

Ebből fakad az utóbbi évek félelmetes megosztottsága és fájdalma, ami a kegyelmi ügy óta végigmegy közöttünk, és nincsen katarzis. Különböző hozzászólások vannak különböző helyeken, ezeknek itt van a feszültsége. Nem tudom, hogy ezt fel lehet-e oldani, de legalább nevezzük néven, hogy valami nem olyan, ahogy Jézus szeretné, hogy legyen közöttünk. És ha csak ebben egyet tudunk érteni, akkor már odaállhatunk Isten elé, hogy Uram, irgalmazz nekünk! Bocsáss meg, kezdd el kitisztítani a lelki szemeinket! Add, hogy ne önigazoljunk tovább, hogy közben ez is jó, meg az is jó! Persze, az mind jó, de látogass meg bennünket, jöjj közel hozzánk, eleveníts meg, téríts vissza magadhoz!

Ha valaki erre azt mondaná, hogy nincsenek betegségeink, adódik a kérdés: ha egészségesek vagyunk, akkor miért nem szülünk? Miért nincs több élet? Miért nincs több megtérés? Miért nincs több öröm közöttünk? Miért nincsen több szabadság, miért nincsen számos megújuló gyülekezet, miért van bennük a félelem, hogy most mit hoz a jövő? Innen is meg lehet fogalmazni azt, hogy valamire mélyen szükségünk van – én ezt mondom, a megújulásra, a gyógyulásra, a rendeződésre. Sok-sok ágon minden ugyanoda visz vissza: béküljünk meg mélyebben Istennel és egymással.

Hogy lehet ezt elkezdeni?

Az evangéliumi megújulás imádsággal kezdődik. Ezt a hangot meghallva születhetnek imádkozó csoportok. Segíteni tud olyan típusú imanap, ami a Kálvin téren volt hét évvel ezelőtt, ahol böjtben és bűnbánatban együtt odaálltunk Isten elé. Hiszem, hogy Isten megmozdul, tesz ilyenkor velünk valamit, és ebből megjelennek szikrák.

Vannak képzéseink is, amelyekben teológiailag végigvesszük az evangélium megújító erejének a témáját, ilyen lelkész-továbbképzés is volt. Ha ezt néhány olyan közösség végzi együtt, akik közben imádságban vannak együtt egy nagyobb test tagjaiként, akkor annak megsokszorozódik az ereje.

Ebben a folyamatban pedig rá kell nézni a saját szívünk és a közösségeink bálványaira.

Közösségi bűnbánatról beszél, már nem először. De hogyan tarthat bűnbánatot egy közösség?

Közösségi bűnbánat úgy nincs, hogy valaki hatalmi szóval azt mondja, hogy most ezért tartunk bűnbánatot, és hozunk egy határozatot róla. A bűnbánat a szívben, az egyén szívében kell, hogy megszülessen. De azért nagyon érdekes, hogy a Bibliában ott van, amikor Izrael bűnbánatot tart a bálványimádás miatt Ezsdrás idején, vagy amikor Jézus megszólítja a Jelenések könyvében a kis-ázsiai gyülekezeteket, és megtérésre hívja őket, Ő akkor egész gyülekezeteket szólít meg. Mi is felismerhetjük, hogy van valami, amiben mint közösség csúsztunk el, vagy valami bűnös mintázat, amit viszünk végig generációkon keresztül, ami eltér az Isten evangéliumának egyenes útjától. Ilyen értelemben lehet beszélni arról, hogy egy közösség felismerheti a bálványimádó elemeket saját működésében.

Többször beszélt arról is, hogy a vezetésben is fontos az imádság, a testvéri közösség, időt kell adni döntéseknek, mert nem az elvégzett feladatok mennyisége a lényeges. Mennyire életszerű ez a hivatali működés keretei között?

A közösségi vezetés kulcsmozzanata a figyelem: figyelni Istenre és egymásra. Krisztus másoknak is ad egy közösségben különféle ajándékokat, meglátásokat, bölcsességet – mintha Isten nem akarná, hogy egyvalaki annyira fontos legyen, hogy ő tudjon mindent. Van ennek egy személyes oldala is: mitől leszünk testvérek? Valamilyen szinten tudnunk kell egymás életéről is és hordoznunk kell egymást. A négytagú egyházkerületi vezetői testületben több esély van erre, bár iszonyú nyomás van a vezetőkön sok ügyben. Talán ki lehet alakítani jó szokásokat, meg lehet találni egy ritmust a közös megállásra. Mi történne például, ha egy megbeszélés előtt öt perc csend után kezdenénk csak megszólalni? Tele vagyunk zajjal, sokkal jobban akarunk mi dolgokat, mint azt, hogy Isten mutassa meg, Ő mit akar. Leleplezi ez sokszor a félelmünket, a kontroll iránti igényünket. Elcsendesedni sokkal nehezebb, mint erőből lenyomni dolgokat, de ez a krisztusi út.

Vannak olyan emberek Ön körül, akik felé teljes bizalommal van? Könnyen delegálna-e feladatokat, és elfogadná-e a visszajelzéseiket?

Már most kapok visszajelzést. Figyelmet, tanácsot, hogy mire figyeljek, hol lehet a sok ügy között elcsúszni. Aggódó, szerető testvér biztat azzal, hogy ha támadásokat fogok kapni, az hogyan visz Krisztushoz közelebb. Már most mondom, ha püspök leszek, akkor is tanácsoljanak. Ezen felül minden vezető mellett is kell, hogy legyen olyan ember, aki nincs tőle függésben, aki teljes szabadsággal adhat neki visszajelzést. Aki rálát a személyes és a szakmai életére. Van ilyen ember most is az életemben, vele négy-hathetente tudok beszélni, őszintén.

A delegálás magától értetődő. Csapatban gondolkodom.

Meg is nevezte Szalai Zsolt főgondnokjelöltet mint akivel szívesen szolgálna együtt. Van jelöltje a lelkészi főjegyzői tisztségre is?

Harmathy Andrást kérdeztem erről, akit Isten arra vezetett, hogy vállalja a felkérést, ha oda kerül a sor. Kulcsfontosságú lenne az is, hogy a missziói munkaágban legyenek olyan munkatársak, akik közül van, aki a vidéket tudja vinni, más a képzéseket, megint más a fővárosi plántálást és a revitalizációt. Vannak lelkipásztorok, akikkel tudnánk együtt dolgozni a misszió frontján, megvan a bizalom, megvan hozzá a képességük. Nagyon jó az a munka is, amit a Missziói Támogató Szolgálat végez, a szolgálatvezetőikkel, munkatársaikkal szívesen dolgoznék szorosabban együtt.

A püspöknek az ige tanulmányozásában, hirdetésében és az imádságban aktív lelki vezetői szerepet kell vállalnia – mondta. Alakítható így a püspöki szolgálat?

Engem nagyon inspirált Ravasz László, aki igehirdetői körutakat tartott. A vezető mint egyfajta felvigyázó jelenik meg ebben: az episzkoposz szó, amiből a püspök szavunk származik, ezt jelenti. A dolga, hogy ébresztő igehirdetéssel legyen jelen a gyülekezetekben. Ez, és ahogy bátorít, imádkozik, amilyen látást megoszt, ahogy katalizál folyamatokat, amilyen hangulatot teremt, amilyen nyelven szól, mind lehetőség az evangéliumi megújulás munkálására. Mindez illeszkedik ahhoz is, amilyen ajándékot nekem Isten adott.

Nekem nincs egyházkormányzati tapasztalatom, de vajon ez előny vagy hátrány? Vannak vezetők, akik kívülről jönnek egy rendszerbe, és épp ezáltal tudnak az egész intézménynek a javára lenni, mert a gondolkodásmódjuk nem foglya annak a működésnek, ami mindig is meghatározta a rendszert. Egy megváltozott missziói egyházképhez igazodva a püspöknek is más típusú szerepe kell, hogy legyen.

Nem a lobbista vagy menedzsertípusú püspöki szerepben gondolkodom tehát. Ebben is van felelőssége a püspöknek, amit nem tehet le, de elsősorban nekem az lenne a feladatom, hogy megtaláljam és jól tudjam vezetni azokat az embereket, akik a többi területet vezetik.

Vajon megváltoztathat-e a püspöki szerep?

Minden szolgálati szerep megváltoztat valamennyire. Nem is ez a kérdés, hanem az, hogy milyen irányba változtat. Nekem talán nem a hatalom a kísértésem. A keserűség hamarabb: ha nem tudom megharcolni azt, hogy legyen időm csendben lenni, és azt érzem, hogy nem tudok a megértett irányba menni, mert túlságosan lefoglalnak az ügyek.

Jó irányba akkor változtam, ha még több bizalom van bennem Isten iránt és még több alázat, mert végső soron nem én csinálom, ha történik valami. Egy vezető lát sötét és fájdalmas dolgokat is, és nem tehet mást, mint hogy Krisztushoz vigye azokat még több bűnbánattal, még jobban szembesülve a saját szíve meg az egyház bűnös működésével. Ezt a terhet hordozza a püspök, de végső soron ezt már Krisztus elhordozta.

Egy új felelősségbe lépve tanulni kell új készségeket is. De a legmélyebb változás, hogy amikor felveszem a keresztet, jó irányba változom.

Adott-e plusz motivációt az Ön számára a jelöltség elfogadására, hogy bírálta az egyház viszonyát az államhoz?

Közvetlen és átgondolt módon nem. A veszélyt, amit érzékeltem, hogy nem hiszünk az evangélium erejében, és a politikai bálványválás megjelenik közöttünk, hét évvel ezelőtt erősen hordoztam, kimondtam kisebb beszélgetésekben és az akkori Kálvin téri imanapon is.

A kegyelmi ügy után megszólalt egy hang a szívemben: vajon van-e nekem küldetésem abban, hogy valahogy a rendeződést és helyreállítást képviseljem? Talán azért is, mert a Gyógyító Jelenlét szolgálatban már évek óta a mély lelki, evangéliumi gyógyulást segítem. Egy hajnalban pedig, amikor autóval mentem a Gellért-hegyre, ahol évek óta imádkozunk a megújulásért, érintett meg az, hogy mintha Isten valamire hívna vagy valamit készítene, és utána jöttek azok az események, helyzetek, amelyekben valahogy egyre erőteljesebb lett, hogy nekem igent kell mondani a püspökjelöltségre. De nem volt közvetlen ok-okozati összefüggés a kettő között.

Hogy lehet gyógyítani a megosztottságot akár a politikai, akár az ideológiai-kegyességi törésvonalak mentén?

A gyógyulás az evangélium szerint mindig Krisztus keresztjéhez kapcsolódik, arra nézve történik bocsánatkérés és megbocsátás. A kapcsolatokban a megbékélés, a kiengesztelődés azzal kezdődik, amikor a felek elismerik, hogy ők miben vétettek, akár Isten, akár egymás ellen. Amikor készek azt mondani, hogy megbocsátunk, mert Krisztus szeretete, kegyelme, ami összeköt bennünket, nagyobb, és elengedjük a másik vétkét és együtt megyünk tovább, akkor történik a gyógyulás. Ennek a törésnek viszont nem kellett volna megjelennie a gyülekezetekben, ha az evangéliumot helyesen hirdetjük. Akkor hirdetjük helyesen, ha tudjuk: minden politikai oldalról vannak itt emberek, közöttük bármikor lehet feszültség és megosztottság, mert ez ennyire erőteljes a társadalomban, főleg egy választási időszakban. Ezért mindig úgy kell hirdetnünk Krisztust, hogy az identitásunk benne minden mást messze meghalad. Mi mindannyian először és elsősorban Isten gyermekei vagyunk Krisztusban, hol van ehhez képest bármilyen politikai vagy egyéb lojalitás?

A megosztottságunk másik aspektusa, a különféle teológiai hangsúlyok miatti megosztottság sokszor ölt testet címkézésben, egymás megszólásában, amiből Isten megtérésre hív bennünket. Több ebben a bűnös működés, mint a kegyességi különbség. Mindenki, aki Krisztust Úrnak vallja a bibliai, hitvallásos kereteinken belül, annak helye van közöttünk, és addig őriznünk kell ezt az egységet. Teret kell tudni adni a beszélgetéseknek vagy akár a vitának, de ez történjen olyan tiszteletteljes légkörben, ahol meg is hallgatjuk a másikat, aki ugyanúgy ennek az egyháznak a tagja vagy a lelkipásztora, és az Isten gyermeke, mint mi magunk.

Képek: Füle Tamás

Lovas András gondolatait részletesebben az Evangéliumi Megújulás, Nyilas Zoltán elképzeléseit pedig a Beszélgető Egyház Facebook-oldalak tartalmain keresztül ismerhetik meg. A Parókia portál közegyházi tisztújítással kapcsolatos írásait ide kattintva találják, a cikkek kínálata folyamatosan bővül.