„Időnként szeretnénk hinni, hogy Istennel akkor is jó lehet a kapcsolatunk, amikor az emberekkel nem az. Azonban mindenki felé egyazon szívből élünk."
Kovács Endre
Folyamatban - 77. szám / 2014. november 1.
Vet.Él.És…
Kimegy a magvető vetni.
Ahányféle földbe eshet a búzamag, annyiféleképpen kezdődhet egy élet:
Természetesen, a maga egyszerű örömével.
Véletlenül, kérdésekkel, kétségekkel...
Hosszú várakozás után, megböjtölt hálával, mély, belső boldogsággal.
Meddő várakozás után segítséggel, mesterségesen.
Ahányféle történet, annyiféleképpen végződhet az élet:
Természetesen, betelve az élettel, búcsút véve szeretteinktől.
Váratlanul, szeretteinkben megannyi kérdés, fájdalom, feldolgozhatatlan bűntudat, szomorúság.
Idő előtt, „Miért?”-ek sűrűjében.
Még az élet előtt, a születés előtt. Anyai gyász és szomorúság.
Mettől meddig az élet?
Vet. Mert kimegy a magvető vetni. Élet hull a szikkadt földre, felhozza napját jókra és gonoszokra, nem szűnik meg a nap és az eső, a vetés és az aratás.
Él. Öröm, készülődés, új tervek, várakozás.
És… marad a veszteség, és a gyász, és a hiány, és a kérdés. És egy orvosi papír. És szakszavak: spontán vetélés, befejezetlen vetélés, habituális vetélés, redukció, méhűr küret, letapogatás. Üres szavak a halálra, a kérdésekre, a fájdalomra, a hiányra.
Kimegy a magvető vetni…
Vet.Él.És… marad az élet. És a búcsúzás. És az elengedés. És az üres, de felfele nyitott, várakozó kéz. És a hódolat, a meghajlás, a tisztesség az Élet Ura előtt. És a hit, a reménység az örökké létben, az örök életben.
Mert megtörténhet, hogy csak áthalad rajtunk egy élet.