Épp faleveleket szedtem a földről, amikor elkezdett esni. Ahogy felnéztem az égre, mélyülő szürkeség nyúlt végig el a hegyek felé. Vajon szépen halunk meg? Futott át a fejemen. Még van időm. Hát folytattam. Mit tehettem volna, ha azok a levelek ott voltak a kertemben már az ősz elején? Magam sem értem, mi történhetett. Három hónapja kezdődött, egy reggel felkeltem és a levelek már ott nyugodtak a kertben. Még frissen elmúló színben ragyogtak, utolsó felvillanása szendergésüknek. Örültem, hogy valami szép tud lenni múlásában. Most gyöngéd mozdulatokkal simítottam végig a kezem rajtuk, közben figyeltem melyikre csöppen az eső és azt választottam. A kezem lassan-lassan megtelt lázálmától lüktető csokrommal. Mostanában erős szélfúvások érkeztek az erdő felől éjjelente. A levegő mozgására gesztenyék koppantak a tetőn. A zsebemben is van egy. A temetőben szedtem múltkor. Emlékeztet valamire. Biztos az éjjeli szelek hordják ide a sötétben a leveleket. Nekem még van időm. Hát folytatom.

Árnyékon innen
Kimentem reggel a kertbe. A nap már felkelt, de még a simogató fényét szórta rám. Kezemben az ágyneművel sétáltam egészen a napfény vonaláig, ahol elhatárolódott az árnyéktól. Én még innen álltam. Elkezdtem rázni a takarót, hogy majd mikor este lesz és fázom – mert egyedül vagyok –, tiszta legyen. Erősen ráztam, mintha újjá akartam volna varázsolni. Tele volt apró pihékkel, holt porszemekkel, amik a napfényben csillogva körbetáncoltak engem, keringtek még picit a levegőben, majd lehulltak a fűbe, talán bele is ivódtak a nyirkos, árnyékos földbe örökre. Mihelyt olyan tisztának éreztem fehér takarómat, akár magamat, kiterítettem a szárítókötélre, hadd süsse kicsit a nap, amíg tart még. Csodálatosan fehér volt, mint egy papírlap, mint egy festővászon. kedvem lett volna egész nap elnézni. Múltak az órák és a nap fénye. Már egészen lemenőben volt, piros-rózsaszín arcot festett takarómnak, amikor kimentem ismét. Az árnyék most a másik oldalról közelítette a kötelet, hát kikerültem. Még mindig innen álltam tőle. Egyre sötétült, ahogy sorra szedtem le a csipeszeket nyugodt lassúsággal. Már csak a Hold fénye súrolta a fűszálakat, és a nyirkos, sötét földet, amikor végeztem. Lefeküdtem hát és magamra húztam a takarót. A fűszálak kezdtek kihűlni, de még kedvesen puhák voltak, játszottak az arcommal kicsit. Már majdnem elaludtam, mikor felgyújtották a villanyt.

– Gyere be a melegbe.
A szavak kizökkentettek, az árnyék ismét mögöttem volt. Ennyire egyedül nem lehet lenni. És talán nem is vagyok soha.