Nagy örömmel olvastam Loment Péter felvetését és a hozzászólásokat. A gyülekezeti éneklés kérdése sok lelkész kollégával és nem lelkész gyülekezeti taggal együtt engem is foglalkoztat, hiszen személyesen is érint. Remélve, hogy reakcióm nem bizonyul felesleges szószaporításnak, a következőket szeretném hozzáfűzni a vitához:
Loment Péter gondolatait, valamint Fekete Csaba nyílt levelét olvasva jutottam arra az elhatározásra, hogy billentyűzetet ragadok, és összefoglalom a témával kapcsolatos véleményemet, valamint igyekszem válaszolni a nyílt levélben szereplő kérdésekre.
Sokat tépelődtem, hogy írjak-e vagy sem, mert alapvetően nem szándékoztam a vitát sem provokálni, sem folytatni. Most mégis úgy döntöttem, hogy írok néhány sort, de ebben az írásban tudatosan nem válaszolok az általam régóta tisztelt, egyházzenében (is) tudós Fekete Csaba kissé élesen fogalmazott kérdéseire.
Bizony, mindazokról a gondolatokról beszélnünk kell, amelyek felkerültek a világhálóra. De ne a levegőbe beszéljünk, ne általánosságokat és talánokat pufogtassunk.
Gimnazista korom óta foglalkozok saját örömömre az énekléssel és a zenével. Több mint három éven át énekeltem a debreceni Kollégiumi Kántusban, ahol Berkesi Sándor és Kurgyis András karnagyok szerettették meg velem az éneklést. Emellett a tahii Egyházzenei Gitártáboroknak is rendszeres résztvevője voltam. Ezeken a kurzusokon Zákányi Bálint és más kiváló zenészek lopták a szívembe a klasszikus gitárzenét, különösen megkedveltem a reneszánsz lantzenét és a reneszánsz kor énekeit.